Heti Marvel 08/25

Punisher 58: Azt hinnénk – és minden joggal –, hogy Megtorló sorozatának utolsó sztorijában Garth Ennis stílszeren nagyobb, brutálisabb és vörösebb vérzivatarral ront rá az olvasóra, mint eddig bármikor. Ehhez képest ez már a negyedik része a Valley Forge, Valley Forge-nak, és még egyetlen árva ember sem patkolt el benne – és vérből is jó, ha pár cseppecskét láthattunk. Na nem mintha panaszkodnék. A higgadtabb, letisztultabb történet pontosan azzal az eleganciával és méltósággal szolgál, ami egy fantasztikus, 60 részes munkának a megkoronázását igazán stílusossá teszi. És különben is, nincs ember (még Ennis sem, már ha ő ember egyáltalán) aki a barracudás leszámolást képes lenne még perverzebb és explicitebb kegyetlenséggel megfejelni. Szóval jó ez így, ahogy van, nagyon is. A Megtorló végre szembesül üldözőivel (kiváló dialógusok), és a háromrészes macska-egér játék véget ér (rövid, de rendkívül hatásos akció amiben Ennis újra megmutatja, miért is olyan „legyőzhetetlen” Frank). Közben kiélesedik a főszereplő elfogására kirendelt kommandó vezetőjének, és az ő tábornokának a konfliktusa is, és nem különösebben nehéz meglátni, hogy ez a kettő együtt hová vezet majd. Két rész van hátra, úgyhogy most már kétségkívül az a nagy kérdés, hogy az író hogyan varrja majd el a szálakat. Egyrészt, mi lesz Frank sorsa? Másrészt, hogyan „bünteti meg” a tábornokokat? Nagy bánatára ugye meg nem ölheti őket, egy egyszerű leleplezés a törvény előtt, és öngyilkosságba kergetés pedig túlságosan elcsépelt volna. A sztori eddig rendkívül megfontolt, előremutató és intelligens volt, reméljük, Ennisnek ehhez méltón van valami bitangmód erőteljes lezárás a tarsolyában. Ami kicsit furcsán veszi itt ki magát, az a régi, vietnámi fényképek beszúrása a cselekmény dramaturgialiga legkritikusabb részének kellős közepébe (ezek az előző részek képek nélküli, elbeszélő részeit helyettesítik) – egyelőre képtelen voltam eldönteni, hogy zseniális húzás (minthogy rengeteget tesz hozzá a hangulathoz), vagy felesleges helykitöltés (minthogy hat oldalt lő el rá Ennis), de hajlok az előbbi felé.

Secret Invasion: Fantastic Four 2: Mindenki megnyugodhat, Aguirre-Sacasa nem csinált vérben forgó szemű gonoszt Fáklya régi skrull szerelméből, Lyjából. Mivel szuperhős-képregényről van szó, ráadásul azok közül is az év legnagyobb crossover-eseményéről, kötelező jelleggel harcolnak egy kicsit, de Johnny, miután nem tudja szénné égetni egykori szíve hölgyét, úgy dönt, inkább megcsókolja. Kicsit erősen hullámzanak itt az érzelmek, de a szituációt tekintve végülis érthető – stresszes körülmények, Negatív Zóna, egy régi kedves visszatérése, a múlt egy lezáratlan részének kísértése stb., stb. A fő, hogy a harc látványos, dinamikus, és igen jól színezett, és kifejezetten élvezetes a Bennel és a Richards-gyerekekkel foglalkozó mellékszál is (különösen jó – és Reedre maximálisan jellemző – ötlet a két testvér csatapáncélja). Az viszont most nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a mininek (ami három részes, szóval már csak a befejezés van hátra) közvetlenül nem sok köze lesz a Secret Invasion főszálához. Mindössze arról szól, hogy jutnak vissza az ocsmány óriásbogarakkal és gigászi medúzákkal teli Negatív Zónából a Földre. A megoldás kézenfekvő, és szenzációs, hogy nem Bennek és Johnnynak jut eszébe, hanem a kölyköknek: Aguirre-Sacasa szépen ráérzett a szuperhőscsalád kalandjainak könnyed, humorral gazdagon átitatott hangulatára, és mindent megtesz, hogy annak megfelelően végezze munkáját. Ennek legjobb példája egyébként az első három oldal, amiben egyszerre poénosan és komolykodóan, illetve kicsit szarkasztikusan összefoglalja Johnny szerelmi életét, majd az egészet egy teljes oldalas, egyszerű, de annál hatásosabb és stílusosabb képpel zárja le. Barry Kitson pedig, a maga részéről ehhez sokmindennel, de főleg nagyon szimpatikus arcokkal járul hozzá. Kellemes kis sztori ez – távol van attól, hogy megváltsa a világot, de mindenképpen szórakoztató. Amire szükség is van, ha már a fősorozat közben olyan, amilyen…

Wolverine 66: Mark Millar visszatér a Rozsomákhoz, és ezúttal egy alternatív jövőbe kalauzolja el az olvasót (ugyan az egésznek inkább lenne helye egy minisorozat keretein belül, de annyi baj legyen). Ötven év múlva a gonoszok uralják a világot (de legalábbis Amerikát), a hősök mind rég elhullottak, egyedül Rozsomák és a vak Sólyomszem maradt életben (aki azért hallása alapján előbb-utóbb biztos nekiáll majd nyílvesszőkkel lődözni). Előbbi felhagyott a harccal, családot alapított, feleségével és két gyerekével hónapról hónapra él a Hulk leszármazottainak vasmarokkal uralt területén. Aztán, hogy fizetni tudja a lakbért, beleegyezik, hogy segít elszállítani egy csomagot barátjának, az egykori Bosszú Angyalai tagjának. A nyolcrészes sztori (Old Man Logan) első felvonásából nem sokat lehet kikövetkeztetni a színvonalat illetően. Ez még csak egy felvezetés, aminek vannak gyenge és korrekt pillanatai egyaránt. Ami dicséretes, hogy Millar egy olyan Rozsomákot ír, amilyet még nem nagyon írt senki: pacifistát, aki rég nem eresztette ki karmait, ha kell, elviseli, hogy összeverjék, és a béke – nameg családja – érdekében aláveti magát az elnyomók akaratának is. (Más kérdés, hogy egyáltalán nem jellemző rá, hogy feladja – inkább az lett volna jellemző rá, hogy a gonoszok győzelme után nekiáll egyenként levadászni őket). Ugyanakkor foggal-körömmel ragaszkodik az élet apró örömeihez, és még szorult anyagi helyzetében sem hajlandó pénzzé tenni gyermekei játékait. Ez mind nagyon szép és jó, de ugye pontosan tudjuk, hogy Logan előbb-utóbb úgyis használni fogja azokat a karmokat (én a harmadik rész végére tippelek), és 50 év tétlenség után ennek miértjét Millarnak alaposan meg kell majd magyaráznia – márpedig azt még a rajongói is el kell, hogy ismerjék, hogy nem éppen a karakterábrázolásáról híres. Persze van egy szerelme a sztoriban, az olyanok pedig egy Rozsomák képregényben az utóbbi évek tapasztalata után nem többek, mint minden további nélkül leölhető nőstényállatok, de annyira azért bízom az íróban, hogy nem egy ilyen szánalmasan elcsépelt megoldással állítja hősét újra csatarendbe. Persze ez még mind csak találgatás… Nem is lehet más, mert az Old Man Logan egyelőre egy óriási kérdőjel. Bármi kerekedhet belőle, csak egy biztos: rég kapta el úgy a főszereplő tekintetének vadságát és keménységét egy rajzoló, mint most Steve McNiven. Az sem érdekel, hogy ez kicsit bajosan fér meg a figura pacifista mivoltával – a lényeg, hogy esszenciális Rozsomákot kapunk. Ja, a Pókmobil pedig jó vicc… bár bajosan illik ide, de jó vicc.

X-Factor 32: A következő részben kezdetét veszi a sorozat Secret Invsion tie-inje, úgyhogy ez a mostani a mutásnegyed pusztulásáról szóló sztori befejezése – illetve inkább epilógusa. A csak félig-meddig sikeres mentőakciók után megjelenik Val Cooper, és választás elé állítja összezavarodott, fáradt hőseinket: vagy feloszlanak, vagy ismét a kormánynak kezdenek dolgozni. Az utóbbi részekből már nyilvánvaló volt, hogy Peter David kirobbantja a csapatot a mutánsnegyedből, és egy teljesen új irányt jelöl ki számukra. Ez most megtörténik, és akárcsak a közeljövőben az X-Men, úgy az X-Factor is elhagyja New Yorkot. Az egyetlen furcsaság a dologban, hogy a csapat status quójának végső felrúgása éppen Arisztid keze munkája volt, aki ehhez képest mindössze pár panelen jelent meg, és inkább csak afféle háttérbeli katalizátora volt a sztorinak. És persze nem is tipikus X-ellenség… De annyi baj legyen, hiszen a történet lezárása úgyis Davidhez méltón kimagasló. Szépen elvarrja az elmúlt részekben levegőben lógatott szálakat (Theresa terhessége, a csapat szétesés-közeli állapota), és nagyszerű dialógusokkal készíti elő a teljesen új szituációt. Fantasztikusak az öreg holocaust túlélővel kapcsolatos jelenetek (főleg a kórházi), minden szövegnél ezerszer beszédesebb az a kép, amiben Val belép a fáradságtól kidőlt csapattagokkal teli szobába, és szépen, egyszerűen, stílusosan és giccsmentesen oldja fel a főszereplők közti konfliktusokat. A befejezés pedig külön említést érdemel: David épphogy megváltoztatta az egész sorozat játékszabályait, rögtön csavar is rajtuk egyet, és azt hiszem, érdekes lesz látni, hogy ezután milyen irányt vesznek majd az események. De Landro egyébként visszatér rajzolóként, és szokásához híven egészen szép munkát végez, bár az arcokkal kissé hadilábon áll: Madrox a képére vésett M betű, és ruhája nélkül sokszor teljesen felismerhetetlen lenne, és Val vonásai is aránytalanok, ráadásul panelek közt még változnak is (hol az álla szélesebb, hol a fülei elállóbbak). Glenn Fabry borítója meg egyszerűen borzasztó ronda, Guido úgy néz ki rajta, mint egy rosszkedvű zombi, és akkor Madrox bamba fejéről még nem is beszéltem. De persze ez a legkevesebb, és a fő, hogy David egy mind érzelmek, mind ötlet terén kimagasló sztorit kanyarintott az X-Factor Messiah Complex utáni helyzetének feltárására.

Oldalak: 1 2