Heti DC 08/44

Final Crisis #4

Ez a szörnyű katasztrófa, ez a drámai armageddon egyre csak gyűrűzik és gyűrűzik Morrison kezei alatt. Azt hiszem, ebben az epizódban teljesedik ki mind az a káosz és tragédia, amit három részen át vezetett fel az író, és még ugyanennyi vár rá, hogy körbejárja, és valamiképp feloldja a konfliktust. Amit a negyedik epizódban látunk, az klassz és eredeti ötletek halmaza. A földalatti ellenállás, a vezetőik nélkül maradt hősök küzdelme igazán hangulatos és izgalmas. Jól átgondolt döntés volt Morrison részéről idejében kiiktatni a Triumvirátust, így sok, kevésbé jelentős karakterről mutathatja meg, milyen mélységeket tud előhozni belőlük. Értelmet nyert az, hogy szorítunk is hőseinkért, nem csak megfigyeljük, hogy jönnek, látnak, majd pedig győznek. Morrison nem fél beáldozni jó pár szereplőt, csak, hogy érezzük, egyik kedvencünk sincs biztonságban. Némileg komikus, ahogy megérkezik Mr. Miracle és a japán liga Sumoval, mint felmentő sereg. Hát, szegények már nem sokat tehetnek. Aki itt egyedüli reménysugárként pislákol, az a halottaiból feltámadó Barry Allen, aki végre újra találkozik feleségével. Sejthettük, hogy ez a jelenet előbb utóbb bekövetkezik; Morrison jó ízlésére vall, hogy finom romantika, mintsem túláradó, nyálas érzelmesség jellemzi ezen paneleket, és ugyanez elmondható az Íjász- Kanári pár búcsújáról is. A komik leghatásosabb jelenetei a porrá rombolt Blüdhaven városában játszódnak, Turpin vérfagyasztó és kétségbeejtő belső monológjával kísérve. Morrison nem tréfált tehát, mikor a Gonosszal ijesztgetett minket. Az Anti-Life romboló hatását, Darkseid seregeinek pusztítását látván el sem tudom képzelni, hogyan jöhetnének itt még rendbe a világ dolgai, a Liga, és a több hős élete. Túl sok a fájdalmas veszteség, reménynek pedig alig látjuk forrását. A rajzok terén erre a számra besegített Carlos Pacheco is. Ez némileg megtöri azt a harmóniát, mely az első három szám alatt az író és a rajzoló alatt kialakult, mégsem mondanám, hogy az a bizarr hibrid összhatás jellemezné a képregényt, mint váltásban rajzoló művészeknél ez általában megesik. Akit kritikával illetnék, az inkább a színekért felelős Alex Sinclair. A panelek többségén remek munkát végez, azonban mikor Pacheco rajzait színezi, túlzottan meglódul a keze a palettán, és a történettől stílusidegen képek születnek. Hajrá Morrison, előre a Final Crisisel. A múlt heti rész zárása, ha nem is bővelkedik lélegzetelállító cliffhangerekben, olyan erős hatással van az olvasóra, hogy aki idáig eljutott, az képtelen lesz kihagyni a folytatást.

Írta: Grant Morrison
Rajzolta: J. G. Jones és Carlos Pacheco
Borító: J. G. Jones



Revelations #3

Rucka a harmadik epizódban immár szinte teljesen elhagyja a DC szuperhősös világát, valamint szabad kezet szavaz magának, Final Crisis ide, vagy oda. Igyekszik minél grandiózusabb hangulatot teremteni azzal, hogy szó szerinti Biblia-idézetekkel dolgozik, és egyre nagyobb panelek megrajzolására ad utasítást Tannak. Amit Morrison mégis köszönhet ennek a tie-innek, az a hamisítatlan, apokaliptikus világvége-hangulatra való ráerősítés. Isten bosszújának angyalai a Krízis-trilógia korábbi részeiben is fontos szerepet játszottak, itt ez azonban meglehetősen furcsa szituációt eredményez. Darkseid jó szokásához híven Istent játszik; saját özönvízzel pusztítja el az emberiséget- más kérdés, hogy a modern technikának hála a hét csapás terjesztésére az internet kényelmesebb és elegánsabb eszköz, mint a sáskajárás. Mindezen eseményekben a Mindenható szerepe meglehetősen bizonytalan, ennek eredménye, hogy Spectre és a Kegyelem angyala is megrendül a benne vetett hitükben. Nem arról van szó, hogy az örök klisé kerül felemlegetésre, mely szerint az Úr engedi, hogy ártatlan emberek így szenvedjenek. A komik nyitánya Ádámról, Éváról, a Tudás fájáról és a szabad akaratról szól, amely erre a fájdalmas kérdésre választ ad, még ha az nem is kielégítő, vagy megnyugtató. A már előző részben is említett, a fiát feláldozni készülő Ábrahám és Chris közötti párhuzam ebben az epizódban is megjelenik, továbbá a Káinként megbélyegzett Vandal Savage története is biblikus eredetet kap. Eljön, hogy leszámoljon Allennel, és ez a jelenet rengeteg kérdést vet fel a továbbiakra nézve: meghalhat-e Chris? Ha meghal, ki lesz az új Spectre? Ha nem hal meg, maradhat-e továbbra is a bosszú angyala, ha elvesztette hitét Istenben? Nyilván nem. Továbbá itt van nekünk még a Kegyelem angyala, aki egy pillanatra megérzi a düh, a bosszú ízét. Ő maradhat-e pozíciójában, kiállja-e hite ezt a súlyos próbát, melyet az apokalipszis jelent? Alig várom, hogy mindezt megtudjuk. Tant nem dicsérem többet, ebben a számban is egyedülállóan Pazar munkát végzett. Jó olvasni ezt a képregényt, jó ránézni, jó gondolkozni rajta és jó róla ismertetőt írni a HETI DC-be. Imádom!



Írta. Greg Rucka
Rajzolta: Philip Tan


Legion of three worlds #2

A Legion of three worlds mininek valószínű nem én vagyok a célközönsége, hiába sütötték a borítóra a Final Crisis-billogot, mely eseménysorozatért én annyira lelkesedem. Kevés Szuperhősök Légiója képregényt olvastam, néhány, úgymond kötelező darabot, melynek a kritikai fogadtatása elég egyhangúan pozitív volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem (főként a Levitz által írt későiek). Ennek ellenére, Johns ötrészes minijének első száma magával ragadott. A komik alig tartalmazott akciót, a feszültségtől fűtött dialógok azonban könnyedén fenntartották a figyelmem. Nos, ehhez képest a második rész már jóval eseménydúsabb. Megjelenik az az Istenverte Superboy, aki mindenkit nagyon le akar igázni, és mindent nagyon el akar pusztítani. Utánaolvasva a karakternek, megértem a motivációit, és tekintve, hogy milyen ereje és képességei vannak, egyértelműen komoly tényezőként kell kezelnünk. Miután a kristálygömb segítségével a Fehér Boszorkány összetereli a három légiót, hogy team-upoljanak, következhet hosszú csatajelenetek egész sora, melyek alatt folyamatosan megy a szópárbaj. Johns azzal az olvasóbarát megoldással él, hogy minden szereplő, mindig a nevén szólítja meg a másikat. Amellett, hogy a sztori tagadhatatlanul oldschool, ez az írói eszköz olyan nosztalgikus hangulatot teremt, ami nyilván azok számára a legkedvesebb, akik vagy már 40 éve is vásároltak képregényt (nyilván külföldről van szó), vagy akik az ezüst-és bronzkori DC szerelmesei. Nem tudom van-e köztetek valaki ebből a két típusból, mindenesetre azok számára is tartogat élvezetes pillanatokat a Legion of three worlds, akik nem tudják mi fán teremnek a Légiók. Ha értékelnem kell ezt a képregényt, nehéz helyzetben vagyok. Semmi változás nem történt az előző szám óta, mind a történetvezetés mind a rajzok minősége egyedülálló. Feljebb kerekíthetem-e ismét a pontszámokat ugyanazon tényezők miatt, amik az első rész olvasásakor lenyűgöztek? Nem kellett volna tán az írónak több pluszt beleadni ebbe a sztoriba, mint, hogy egy rakás jó- és rosszfiú összecsap? Annyi már biztos, hogy a komik kegyetlenül tömény, és nem egy könnyű esti olvasmány. Johnsnak rengeteg közölnivalója van, hiába foglalkozott már a témával az Action lapjain, továbbá a Lámpásoknak itt is kiemelt szerepet biztosít. Az erőfeszítést díjazni kell, legyen szó akár Johnsról, akár Pérezről. Előbbi a (h)őskor hangulatának megidézését űzi mesterien, míg a rajzoló egyszerűen lenyűgözően részletgazdag és precíz munkával járul hozzá a sikerhez. Nehéz szeretni ezt a történetet, nekem nem is sikerült. Remélem, hogy több kapcsolódási pont lesz a Krízishez a következő 4 epizódban. Mindenesetre képzeletbeli kalapom magasra emelem, én pedig mélyen meghajolok az alkotók előtt.


Írta: Geoff Johns
Rajzolta: George Pérez


Rage of Red Lanterns

Íme, még egy tie-in, aminek szinte semmi köze a Morrison-minihez, viszont olyan piszkosul izgalmas, hogy mindenkinek csakis ajánlani tudom, akár követitek a Krízist, akár nem. Viszont akiknek kötelező, azok a lámpás fanok. Tényleg félrevezető az FC logó, ez a képregény inkább a Green Lantern ongoingot érintő Blackest Night eseményt vezeti fel számunkra. Íme, itt vannak a Red Lanternek és olyan brutálisak, hogy leszakad az arcom. Ezek vért hánynak, apám! Nem kispályás figurák, gyűrűjük hatalmát a gyűlölet és a harag táplálja. A sztori a Final Crisis első és második száma között játszódik. Az egyedüli kapcsolódási pont, az Orion halála, mely egyöntetűen megdöbbentette a lámpásokat. Többek közt azért lehet szeretni Geoff Johnst mert nincs az a klisés, ezerszer látott epikus fordulat, melyből ne tudna, ha nem is egyedi, de mindenképp lebilincselő adaptációt elénk tárni. Íme, itt van Hal Jorden és Sinestro apa-fiú, barát-ellenség, mester és tanítvány kapcsolata, aminek erőteljessége végig uralkodik ezen a harminc oldalon. Itt van tehát a rosszfiú, Atrocitus, akinek vezetésével a vörös, sárga és zöld lámpások összecsapnak, hogy a cliffhangerként funkcionáló legutolsó oldalon megjelenjen kék lámpás barátunk is. Igazi hamisítatlan akció-képregény, mégpedig a legjobb fajtából. Az események kelős közepén megjelenik egy vörös lámpás kiscica is… nos, ezen lépését Johnsnak azóta is értelmezem. Azonban nem csak emiatt lesz emlékezetes ez a kiválóan megírt kemény és brutális komik. Shane Davis rajzoló és Neil Ruffino színező valami olyan erős produktumot tettek le az asztalra ezzel a számmal, hogy csak ámultam és bámultam. Káprázatosan néz ki ez a képregény. Általában nem vagyok híve az ilyen émelyítően konkrét színek egymásmellé pakolásának, itt viszont abszolút működik. Tapsvihar! DiDo azt ígérte, ezen képregény eseményei a Final Crisisel való összefüggésben némileg jobban érthetőek lesznek a főcím ötödik számának megjelenése után. Higgyünk neki, bár nem számít. Akik a Blackest Nightot izgatottan várják, azok számára ez úgyis kihagyhatatlan megjelenés.

10/8

Írta: Geoff Johns
Rjazolta: Shane Davis

Oldalak: 1 2 3