Give Me Liberty: Szabadságot? Ha ilyen a jövő, inkább halált!

Frank Millert szokták azzal vádolni, hogy bármilyen jó író (és rajzoló) is, valójában csak egyetlen területen képes alkotni: ez pedig a stilizált bűnügyi történeteké, legyen az akár szuperhősös, akár más. De akik ezt állítják, nem ismerik Miller másik oldalát – mert bizony van neki olyan, és bár ritkábban mutogatja, mint az imént említetett, korántsem mondhatjuk, hogy jelentéktelen, vagy főleg, értéktelen lenne. Frank Millernek ez az oldala gonosz humoráról, végtelenül gúnyos társadalomkritikájáról, maró szatíráiról híres, amiket rendszerint egy disztopikus jövő keretei közé helyez. Ennek a Millernek köszönhetjük a Hard Boiledet, a Frank Miller’s Robocopot, és a három one-shottal kiegészített Martha Washington trilógiát is.

Martha Washington 1995-ben (öt évvel a képregény írása után) születik egy mocskos, korrupt Amerikában, Chicago egyik szegénynegyedében, ami nem egyszerűen lakhelye, hanem (szinte szó szerint) börtöne az ott élőknek. Apja korán meghal, és csak anyjának és egy tanárának köszönhetően válik belőle tisztességes lány, aki azonban a romlott környezetben 13 éves koráig húzza csak ki anélkül, hogy gyilkosságot követne el. Elmegyógyintézetbe kerül, ahol rájön, hogy a gyerekeken kísérleteket folytatnak, ezért megszökik, és egyetlen lehetőségét megragadva, 14 évesen önkéntesnek jelentkezik az állam hadseregébe, a PAX-ba. Közben a Fehér Házat terroristák robbantják fel, kómába taszítva az alkotmánymódosításának hála sokadik periódusát hivatalban töltő korrupt, félőrült elnököt, a világ nagyvállalatai országokkal háborúznak, az esőerdőből már csak falatnyi területek maradtak, és semmi kétség afelől, hogy az egész civilizáció a pokolban fog elégni. Martha ráadásul ellenséget szerez magának a seregben, aki később egyre magasabbra jut a hatalmi ranglétrán, míg végül elnökké válik – és legfőbb célja továbbra is Martha elpusztítása marad.

Stílusát tekintve az Eisner-díjas (legjobb minisorozat) Give Me Liberty azt a helyet foglalja el Miller életművének szatirikus művei között, amit a Sin City képregények a bűnügyi történetei között. Ahogy a bűnös város krónikája maga a végletekig stilizált, nagybetűs NOIR, úgy a Martha Washington trilógia első része az abszolút, totális szatíra. Van egy szó, ami egész biztos nem jutott eszébe Millernek egyik írásakor sem, és ez a szó a visszafogottság. Fogja a műfajt, és vasököllel préseli ki belőle a legesszenciálisabb jellemvonásokat, hogy aztán tízszerése nagyítva tálalja azokat az olvasók számára. Egy olyan világot kapunk, amit minden nagy hűhó, látványos és lendületes akció, népirtás, és tucatnyi háború ellenére nem lehet komolyan venni: groteszksége, abszurditása, gonoszsága és (jó értelemben vett) röhejessége túlmegy minden határon. A vezetők nem egyszerűen korruptak, de gonoszak, őrültek és gyilkosok is, a válság első komoly jelére a mindenféle militáns szektákkal és frakciókkal teli USA államai, városai és városrészei (!) egymás után kiáltják ki teljes szuverenitásukat, a nagy nemzetközi (ál)béke jegyében mind Oroszország, mind Amerika saját területükre irányítják csillagháborús fegyvereiket (meg is eszik, amit főztek), és még a jóindulatú döntések is – például olajkutak odaajándékozása a harcos indiánoknak, akik erőszakkal elfoglalták – katasztrofális következményekkel járnak.

Miller beteg ötletek egész sorával áll elő, és míg néhányukkal pengeélen táncol (és lesznek, akik szerint félbe is vágja magát: ld. az Amerikával háborúzó hamburger-mamutvállalat (Fat Boy Burgers) ágyúval felszerelt reklámfigura-lépegetőjét, vagy az ország őrült tiszti főorvosát, aki mint egy szuperhős-képregény gonosza, maszk mögé bújik), másokat mesterien vitelez ki, és nem csak humorosan, de félelmetesen is. Ilyen a Fehér Házban az ovális irodát a nap 24 órájában megfigyelő szolgálat, ami sztoikusan jelenti a takarítóbrigádnak és személyzetnek, ha az elnök dühében (megint) eltört egy tévét, esetleg (megint) leitta magát, vagy ha (megint) megölt valakit. Természetesen, mint minden valamirevaló szatírában, a görbe tükrök mögött ott bujkál a mi kis való világunk, a karakterek groteszk máza alatt pedig megtaláljuk az igazi emberi természetet, így ha a Miller túlzott abszurditását lehámozzuk a felszínről, már nem is olyan vicces, amit alatta találunk. Megvannak, sőt megismétlődnek itt a múlt hibái és gyalázatai (a kormány eltörli a Föld színéről az egész megmaradt apacs népet), és figyelmeztetéseket kapunk a jövő veszélyeivel kapcsolatban is.

Mindenesetre az egyetlen fénypont ebben a feje tetejére állt, és körberugdosott világban a 16 éves főszereplő, Martha, akiből tökös katona válik, és két fiatalkori példaképének hála (az említett anya és tanár) emberségét megőrizve próbálja azt tenni, ami helyes, még akkor is, ha magára haragított ellensége egy bombával több ezer embert is hajlandó kiirtani, csak hogy ő is elpatkoljon (azt azért meg kell jegyezni, hogy Miller nem bajlódik sokat a karakteranalízissel). Társai egy embertelen kísérletekkel gondolatolvasóvá tett gyerek, és egy fiatal, népe pusztulása miatt bosszúra szomjazó indián. Hármójukon múlik, hogy valamiféle nagyjábóli, de legalábbis látszatrendet verjenek, lőjenek és robbantsanak a világba, még akkor is, ha nincs sok értelme (mert nincs: ez egyértelműen kiderül, amikor a régi-új elnök az egyik utolsó panelon győzelmét ünnepli az utcákon, minden idők egyik leggonoszabb és legviccesebb befejezésében).

A képregényt Dave Gibbons rajzolta (illetve húzta ki és színezte), és erről szinte ennyit is elég elmondani. Az arcok élettel telik, az egyes érzelmi állapotok megjelenítései elementáris erejűek, az akciók lendületesek, a hátterek részletgazdagok, és különösen hatásosak azok a kontrasztra épülő panelek, amik a fekete és a fehér mellett csak egy-egy, az adott jelenetnek megfelelő színt (sárga, piros, kék) használnak – és szerencsére azt is elkerüli, hogy Marthát valami szuperdögös modellként ábrázolja. Ahhoz képest, hogy a Give Me Libertyt a ’80-as évek két legnagyobb hatású képregényének a The Dark Knight Returnsnek és a Watchmennek az alkotói követték el, talán nem annyira maradandó teljesítmény, hogy bevonuljon a legnagyobb, örök klasszikusok közé – de roppant szórakoztató és érdekes olvasmány, aki pedig szereti a szatirikus hangvételű műveket, annak olyan kötelező, esszenciális olvasmány, mint a noir rajongóinak a Sin City.


Megjelenés: 1990
Történet: Frank Miller
Rajz: Dave Gibbons