Véget ért a Sarkított kockák pályázat, nem lesz több forduló, mivel egyre kevesebb embert mozgatott meg – legutóbb kettőt, összesen pedig hatot, akik 14 írást küldtek be háromnegyed év alatt.
Az utolsó fordulóban Farkas Dávid és Lénárd László küldtek be elemzéseket, közülük a szintén kéttagú zsűri (Bayer Antal és Szabó Zoltán Ádám) Lacit díjazta – nem azért, mert ő háromszor is nekidurálta magát, hanem mert szerintük a „Bagoly mondja” című opusz sikerült a legolvasmányosabbra. Gratulálok neki is és az összes nyertesnek, és köszönet mindenkinek, aki vette a fáradtságot az olvasásra, elemzésre, írásra – ugyanis számomra mindegyik írás tudott újat mondani, kicsit másképp nézni arra a néhány kockára.
A beérkezett munkák tehát:
Talán meglepő, de a zsűri véleménye többek között az volt, hogy nem igazán tett jót az írásoknak az előző forduló utáni szabálymódosítás, ami megengedte a hosszabb fogalmazást. Egy-egy képregény-oldalról bőven elég írni kb. 4000 karakternyit, abba tartalmilag biztosan belefértek volna a pályázatokban szereplő gondolatok.
Konkrét észrevételek a fenti művekkel kapcsolatban: A „Betonfej”-nél nagyon érdekes oldal lett kiválasztva, de a megállapítások sorjázását feldobta volna néhány bírálat, hangsúly kiemelés, átvezető gondolat, illetve McCloud szorosan alkalmazott vezérfonala is lazább lehetett volna. A „Bagoly mondja” írásban a magyarázkodás (nem a megmagyarázás) volt sok egy kicsit, Dávid írásában pedig néhány vitatható állítást talált Zoli, ami inkább az egyediség, vagy eredetiség eredménye. A Panel főszerkesztője nehezményezte az evidens dolgok leírását, illetve Tóni mellett ő is hiányolta a tömörséget. Mindegyik írás alapos, talán már túl alapos is volt bizonyos szempontból, és természetesen jó volt látni, hogy két írás is érkezett kis példányszámú magyar képregényről.
Zárszó. A jelek szerint tényleg csak pár embernek okozott ez az egész elemző pályázat örömet, és láthatóan a végig-olvasók sem tolongtak: nagyon kevesen kattintottak az írások alatti szavazásnál. Ha valakinek továbbra is van kedve írni ilyen képregény elemzéseket a Tóni által „kitalált” buborékhámozó mintájára, a kepregeny.net cikkei között valószínűleg békésen megfér a kritikák, ismertetők mellett, de most már a pályázat keretein kívül. (Annak ellenére, hogy erre a pályázatra beérkező írások nem voltak észrevételezve, szerkesztve, a beküldött saját cikkekre a kepregeny.net fenntartja a visszautasítás és szerkesztés jogát.)
Búcsúzóul álljon itt tudtommal az első buborékhámozó vagy kockasarkító paródia bizonyos Karell István tollából (aki szerintem valamelyik korábbi pályázót rejti), képek nélkül, mert úgy még izgalmasabb. :)
Első elemzésem
A képregények vonalakból állnak. Ezek a vonalak lehetnek egyenesek vagy görbék. Amelyik vonal görbe, az nem lehet egyenes és fordítva is így van. Vannak még nagyon rövid vonalak, ezek a pontok. De a pontok is lehetnek nagyon rövid vonalak, a vonalak meg hosszú pontok. Egy oldalt tehát pontok (nagyon rövid vonalak) és vonalak (hosszabb, sokszor egész hosszú pontok) alkotnak. A vonalak különös tulajdonsága, hogy vékonyak vagy vastagak is lehetnek. Egy-egy vonal vastagsága a vonal egy-egy adott szakaszán változhat, de egy időben egy helyen egy vonal sem lehet egyszerre vékony vagy vastag. Egyébként is egy mindenhol ugyanolyan széles vonal csak egy másik vonalhoz képest lehet akár vastag, akár vékony, így a képregények általában több vonalból állnak. Lehetséges olyan képregényt is készíteni, mely egyetlen folyamatos vonalból áll, mely bizonyos szakaszokon ilyen, más szakaszokon olyan, és ez lehet, hogy nekem jutott az eszembe, de nem biztos. Lehetséges vonal nélkül is képregényt készíteni, de nem érdemes. Azért ha üres papírt látunk, jusson eszünkbe: ez is képregény – csak épp vonalak nélkül! Fontos elemei az oldalnak még azok a vonalak is, melyek egyrészt tulajdonságaikban az előzőekben elemzett vonalakra hasonlítanak, azonban általában csak a hosszuk és irányuk változik gyakran, ezek a fejünkben kis elvont képecskékké alakulnak, majd ezen képecskék sorozata más képeket juttat eszünkbe. Ezek a vonalak a betűk, szavak, mondatok. Ezek szerint a betűkből összeálló szöveg, tehát a könyv is valójában képregény!
A betűk sokszor fontosak, néha nem annyira, sőt néha egyáltalán nem kell szöveg az adott képhez. A képhez viszont általában kell, hogy az ott ábrázolt dolgok hasonlítsanak az általuk ábrázolt tárgyra. Ez azért kell, hogy az embereknek eszükbe jusson valami a képregényekről, ne csak nézzék, hogy mik ezek a kusza, össze-vissza girbegurba vonalak, mi az ez egész értelmetlen vonalhalmaz. Arra megy ki az egész, hogy az emberek megvegyék a képregényeket. Lássák, hogy a ház az ház, az indián az indián, a sólet kolbásszal az sárga folt barna folttal. Fontos az azonosulás, ezért az emberek általában emberekre hasonlítanak, az idegenek olyan idegenszerűek vagy más színűek, de azért van, hogy a kutyák meg a macskák tudnak beszélni, meg vannak kitalált lények is, szóval elég sokszínű ez a képregényvilág, sok minden elfér benne.
Most elemzek néhány képet, azért csak néhányat, mert kicsi a szkenner, és nem fér bele több. Az adott képek May Károly, Zórád Ernő és Cs. Horváth Tibor Winnetou című képregényének képei, szám szerint a 92-es, 95-ös és 98-as számúak
Az első képen egy fehér ember lopakodik valahova. De nem settenkedik, mert az nem méltó egy fehér emberhez, aki a jó indiánok barátja, főleg, ha az apacsoké. Ha komancs, esetleg feketeláb, vagy ezek barátja, akkor settenkedhet is. Ez a mentalitás egyébként is jellemző az indiánokra egyébként, senki nem hallott még olyat, hogy egy indián életében legalább egyszer ne lopakodott volna. A férfi félig egy fa mögött áll. Ez mind így látszik, mert a rajzoló annyira jól rajzolta meg ezeket a dolgokat, hogy mi tényleg azt hisszük, hogy ezek a dolgok ott vannak a képen. Ettől olyan érdekes az egész!
A második kép a 95-ös. Itt ugyanaz a fehér ember figyelmeztetően előre nyújtja a kezét egy nagy indián fej felé. Milyen érdekes ez a képzőművészet. Ugyanis az indián feje épp akkora, mint a fehér ember tetőtől talpig. Mi mégis tudjuk, hogy nem egy nagyon nagy fejű indiánnak csak a fejét látjuk, hanem hogy a fehér ember hátrébb van. Ezért látjuk hát olyan nagynak a fejet – mert az közelebb van – és az embert meg akkorának, amekkora. Ilyen csodás hatást vált ki belőlünk, ha képregény látunk. Ugyanez van a harmadik, a 98-as képen is.
A kicsi indián a fehér ruhás nagyobb indián rekeszizmához szorítja a puskát. Szorítja ám a fenét! Nem is olyan kicsi, és nem is előtte áll. Hanem pár méterrel odébb, és ezért ilyen kicsi. Legalábbis azt hisszük. Végül is a valóságban az indián kicsi, de mi azt hisszük, ha elgondolkozunk a képen, hogy nem is! Még látjuk, hogy a fehér ember eltesz valamit valamibe. Ennyi jutott eszembe ezekről a képekről.