Fury – „I want another war”

Mire jó a vérbeli harcos, akinek lételeme, célja, sőt, hobbija a háború, ha többé nincs kivel küzdeni? Garth Ennis, a Prédikátor híres/hírhedten gore- és szexközpontú írója erre a kérdésre ad a saját szájízének megfelelő, vagyis brutálisan groteszk és abszurd választ, a Marvel egyik leghíresebb nem szuperhős-karakterének, Nick Furynak a segítségével. Persze Ennis nem lenne önmaga, ha az öreg, félszemű háborús csatalovat ne írná át drasztikusan úgy, hogy az edzett olvasók is szinte csak szemfedőjéről ismernek rá, még akkor is, ha a lényegében rég meglévő tulajdonságai azok, amiket használ, és – főleg – végletekig fokoz és felnagyít ehhez a vérben és bélben viccesen fulladozó történethez, amit természetesen a Marvel felnőtteknek szóló imprintje, a Max adott ki.

Ennis Furyja (akit később egy újabb minihez, és a Megtorló sorozat egyik történetéhez is felhasznált) egy poros antikvitás a régi időkből, aki neandervölgyiként sem érezhetné magát idegenebbül az egykori értékeket a modernizáció zászlaját lengetve, két lábbal taposó XXI. században. (Nem csoda, hisz a normál Marvel kontinuitás szerint a második világháborús hős már élete utolsó éveiben járna, ha nem volna az a bizonyos gyógymód, az „Infinity formula”, amely meghosszabbította életét – bár ezt ez a minisorozat egyáltalán nem említi.) Magasról szarik a politikára, a globalizációra, az emancipációra, zsigerből gyűlöli a profitorientált szemléletet és az aktatologató bürokráciát, és csak akkor érzi jól magát, ha szivarral a szájában végigmehet hat ázsiai kurván, akiknek egyik fele pár menet után folytatásért, a másik fele meg szünetért könyörög, miközben ő maga a régi szép időkről álmodozik, amikor még nem kellett ravasz húzásokhoz folyamodnia, hogy szitává lyuggathasson egy századnyi rosszfiút.

Ezt leginkább egykori ellensége, az ex-KGB-s Rudi érti meg, aki végül úgy dönt, hogy ideje feleleveníti a múltat, és megmutatni a sok elpuhult, bürokrata pöcsnek, hogy milyen is egy igazi háború – na és persze pontot tenni végre kettejük rivalizálásának végére. Fury figyelmezteti, hogy ne csináljon hülyeséget, ám Rudi nem sokkal később a Napóleon-sziget egy zsarnokoskodó, katonai kiskirályának háttérembereként tűnik fel, és nemzetközi konfliktust készül kavarni. Fury elfogadja a felkérést a táncra (jóval nagyobb örömmel és lelkesedéssel, mint azt beismeri magának), és a harc elkezdődik.

Cselekményét tekintve a Furyban nincs semmi különös, sőt, egy-két történeti elem (pl. az, ahogy a főszereplő csapatának minden tagja szép sorban, szép sablonosan elhalálozik, míg végül csak Fury és Rudi maradnak talpon) kifejezetten buta és kiszámítható, ám Ennis szerencsére az öreg harcos és a modern világ szembenállására hegyezi ki a sorozatot, ez pedig kiválóan működik, és megmutatkozik generációs szinten is. Fury ugyanis csak Rudival tudja megértetni magát (és viszont), míg nevelt fiát (egyik elhullott bajtársának gyermekét), a mai, gyenge, impotens és gyáva idióták által uralt kor fattyát pedig legszívesebben megetetné az oroszlánokkal az állatkertben.

A háború szerelmeinek gonosz, szatirikus hangvételű, fekete humorban nyakig merülő csatáját Ennisre jellemzően groteszk figurák (ld. Fuckface – nem, ez nem vicc) és ultrabrutális képsorok kísérik. A végső harcban Fury és Rudi ököllel, késsel, fogakkal esnek egymásnak, állati szinten, ösztönlények formájában élik ki a vérontás iránti primitív és felszabadító szükségleteiket, miközben körülöttük lángol a világ, és csúcsosodnak a hullahegyek. Akadnak ugyan áthallások korábbi Ennis-művekből (így a Prédikátorból is), de a Fury ezzel együtt is egy pokolian szórakoztató és gátlástalan minisorozat, amit kellő erővel támogat Darick Robertson már-már fotografikusan realisztikus, mégis helyenként gunyoros rajza – nem a szerző legjobbja, de feltétlenül megéri elolvasni.


Megjelenés: 2001/2002
Történet: Garth Ennis
Rajz: Darick Robertson

Olórin, 2008. február 15.