The Ultimates 2. – Májerkodás ezerrel

Megremeg a Föld, leszakad az ég, felrobban minden, ami gyúlékony, meg még az is, ami nem, istenek, csodás hősök és hatalmas gonoszok esnek egymásnak: semmi különös, csak egy Mark Millar képregény a sok közül. Méghozzá épp a Marvel Ultimate Univerzumában, aminek felszínessége és egyszerűsége többnyire egyébként is rátesz egy-két lapáttal, vagy alkalomadtán egy egész kamionnal az átlag szuperhős-képregényekére is – mint pl. az első A Különítmény sorozat esetében. Ez a folytatás azonban szerencsére más, mint balul sikerült elődje, Millar ugyanis egy kicsit alábbadott hozzá megalomániájából: némileg kisebb babérokra tör, viszont azokat majdnem minden gond nélkül le is aratja, így a végeredmény lényegesen összeszedettebb, átgondoltabb és egységesebb, mint az első széria. Igazi dögös, tökös, szemet gyönyörködtető, szélesvásznú hardcore szuperhős-akció, ami ugyan az agyat és a szívet nem érinti meg, viszont piszkosul elszórakoztatja az olvasókat.

A földönkívüli invázió visszaverése után a Különítmény tagjai teszik a dolgukat, és irtják az ellent mindenhol a világon – többek közt a Közel-Keleten is, ám a nemzet hőseinek külpolitikai célokra való felhasználása már sok amerikai szemét csípi. A Kapitány egy iraki akciója után a feszültség a tetőfokára hág, és még Thor is otthagyja a szerinte vészesen rossz irányba tartó csapatot. Közben valaki kiszivárogtatja az információt a több száz állampolgár halálát okozott Hulk identitásával kapcsolatban, így Bruce Bannernek tárgyalással és halálítélettel kell szembenéznie. A helyzet kialakulásáért mindenki Thort okolja, aki ráadásul alaposan ellátja a baját pár római rendőrnek, amikor azok amerikaellenes tüntetőket akarnak rendre utasítani. A mennydörgés látszólag önjelölt norvég istene hiába állítja, hogy a machinációk hátterében intrikus testvére, Loki áll, a bizonyítékok szava ellen szólnak, így skizofrénnek bélyegzik, és a Kapitány kényetlen ellene vezetni a Különítményt. Ez a pokoli csata pedig még csak a problémák kezdete.

Már ennyiből is látszik, hogy a Különítmény 1 megjelenése óta Millar rájött, hogy a dögös akciójeleneteknek nem árt meg, ha valami épkézláb történet is van mögöttük. Nem mintha ez a második felvonás valamiféle ravasz, komplikált, csavaros sztorival támadná meg az olvasók szürkeállományát, de végre nem érezzük úgy, hogy minden, ami a dirrek és durrok közt van, az csupán hanyagul, muszájból odakent töltelék. Az író remek ritmusérzékkel, roppant tudatossággal építi a cselekményt, nincs hosszú, eseménytelen, üres dialógusokkal felfújt felvezetés, sem látványos dramaturgiai törés a mini történetének kellős közepén. Ehelyett minden fordulat szépen, logikusan következik az előzőből, és egyre gyorsabban, egyre nagyszabásúbb események mentén halad a földbedöngölő erejű finálé felé, közbeiktatva egy olyan „Különítmény vs. Thor” csatát, ami lehengerlő dinamizmusával és ötletességével keresztbe lenyeli az első sorozat összes akciójelenetét.

Mindezeket az eseményeket pedig Millar, tőle egyáltalán nem szokatlan módon, igen kevésbé leplezett (vagy mondhatnám úgy is: pofátlan nyilvánvalósággal sulykolt) aktuálpolitikai felhangokkal színesíti. Amikor az ötödik rész végén a Samuel L. Jackson-klón, Nick Fury arra utal, hogy a kormány minden korábbi vehemens ígérete ellenére a Különítmény teljes erővel bevetésre kerül a Közel-Keleten, valószínűleg még egy tősgyökeres republikánus is átkozni kezdi Bush nevét (főleg, hogy Amerikát végül az ő döntései miatt igázzák le). És bár ez a politikai állásfoglalás Millar összes műve közül talán itt a leginkább szembetűnő, mégsem haragudhatunk rá miatta, mert ezúttal nem csak öncélú hordalékként, hanem a történet szerves részeként van jelen: a főgonosz a politikai és társadalmi viszonyokat, illetve a médiát és a közvéleményt befolyásolva tör előre célja eléréséért. Most mondja valaki, hogy ez nem izgalmasabb és érdekesebb, mint egy zöld óriás és egy földönkívüli invázió elleni küzdelem.

Tehát téma rendben, történet rendben, akciók rendben, mi marad? Na, igen, a karakterek. Azok sajnos nem sokat fejlődtek az első sorozat óta sem, vagyis szinte mindenki ugyanolyan egydimenziós, maximum két-három tulajdonsággal körülírható figura, mint korábban (szinte, mert azért a modern Amerikába beilleszkedni teljességgel képtelen Kapitány itt már egy fokkal összeszedettebb egyéniség). Nagy és fontos különbség azonban, hogy Millar ezúttal nem is próbálja többnek láttatni őket. Nem akar mindent görcsösen megmagyarázni, sem oda nem illő, megalapozatlan családi drámákat a nyakunkba varrni, inkább csak (majdnem) mindenki szépen teszi a dolgát, vagyis lő, üt, zúz, öl, iszik és kefél, senki nem lóg ki a sorból feleslegesen. Az író talán csak a körmével is gyilkolni képes Sólyomszemmel megy kicsit a kelleténél messzebbre a rá maximálisan jellemző „szupercoolság” zászlaja alatt, de amit Thorral művel, az még ezért is képes kárpótolni. Még a legedzettebb képregény-rajongókban is elülteti ugyanis a kétkedés magvát a norvég istennel kapcsolatban: lehet, hogy tényleg csak gyogyós, aki össze-vissza képzelődik, és akit le kell kapcsolni, mielőtt súlyosan kárt tesz magában vagy másokban? Ennek a kételynek a kialakulásához persze kell a misztikumot sokszor a földre visszarángató Ultimate Univerzum koncepciója is, de ez még így is egy kisebbfajta írói bravúr.

Egy mellékszállal és karakterrel kapcsolatban lóg csak ki a lóláb: az asszonyverő Hank Pymmel Millar nagyon látványosan nem tud mit kezdeni. Több ötletet kipróbál vele kapcsolatban, például újra összehozza Jannel, és bepaterolja egy lúzerekből álló másik szuperhős-csapatba (Defenders), de előbbi nincs kellően kifejtve, utóbbi pedig, bár logikailag illik ebbe a világba, ahol a hősöket abszolút szupersztárokként kezelik, történetileg csak egy felesleges közjáték, hangulatilag pedig nagyon elüt a mű egészétől. Még egy apróság: az egyébként lehengerlő és grandiózus finálé leszámolásai (amelyekben Hulktól Vasemberen át Amerika Kapitányig mindenki megkapja a maga nagyjelenetét) kicsit túl szabályosak, minthogy a hatalmas káosz és a több száz harcoló fél ellenére minden hős pont a maga saját ellentétpárjával kerül szembe (Hulk – Förtelem, Vasember – Vörös Dinamó stb). Ez persze valahol dramaturgiai kényszer, de Millar legalább egy-két szereplővel kivételt tehetett volna, hogy kicsit kevésbé legyen mesterkélt a dolog.

Az első sorozatból szerencsére nem csak az író maradt, hanem a rajzoló, Bryan Hitch is, és bár manapság mintha nem lenne a legjobb formában (ld. Fantasztikus Négyes, amit szintén Millar közösen csinál), itt még ereje teljében volt. A Különítmény 2 képi világát egyetlen rossz szó nem érheti: részletgazdag, gyönyörű és realisztikus, legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, akár New York ostromát kell ábrázolni, akár egy adott karakter érzelmi reakcióját. Emellett a panelelrendezés is kellően kreatív és dinamikus, akad pár olyan oldalkompozíció, amikben percekig elveszhet az ember szeme. Hitch Warren Ellisszel teremtette meg a „szélesvásznú képregény” fogalmát az Authority első 12 részével, és ez a kifejezés abszolút illik erre a sorozatra is. Nem tökéletes, viszont kétségkívül fantasztikusan jó móka.

Megjelenés: 2005-2007 (13 rész + éves különszám)
Történet: Mark Millar
Rajz: Bryan Hitch

Olórin, 2009. január 29.