Emperor Vulcan – X-ek az űrben

Be kell valljam, sosem rajongtam az olyan X-Men történetekért, amikben Xavier tanítványai a világűrbe vagy más dimenziókba utaznak, szörnyekkel és földönkívüliekkel harcolnak – ezeket kéretik meghagyni a Bosszú angyalainak és a Fantasztikus négyesnek, az X-Men ugyanis nem erről szól. Ők a társadalomból számkivetett mutánsok, létezésüket, küzdelmeiket pedig ez is határozza meg. Akadnak persze kivételek, Ed Brubaker tavalyi, Rise and Fall of the Shi’ar Empire-e például ezek közé tartozik (bár 12 részig húzni azért túlzás volt) – az Emperor Vulcan pedig ennek folytatása, vagyis minden jog szerint akár még jó is lehetne. De nem az. Nagyon nem az.

Brubaker sztorija ott ért véget, hogy Vulcan, vagyis Gabriel Summers, oldalán Halálmadárral, a Shi’ar birodalom császára lett, az X-ek három tagja, Plazma (Alex Summers, Vulcan testvére), Polaris és Csodalány pedig otthagyták a csapatot, és a Starjammershez csatlakozva megdönteni készültek hatalmát. A folytatást Christopher Yost, a New X-Men egyik írója szolgáltatta, aki ezen a pontot veszi fel a történet fonalát. És aztán nem viszi sehová. Csak úgy tartja a kezében. Öt részen keresztül. Vannak nagy csaták, meg harcoló és robbanó űrhajók, Paco Diaz többnyire kellemes (Billy Tanéhez hasonló, de azokhoz fel nem érő) képeivel, csak az egésznek nincs semmi értelme. Ha valaki ír egy ötrészes minisorozatot, elvárható lenne tőle, hogy előtte kitaláljon egy sztorit, ami ezt a formátumot indokolttá teszi.

Yost ehelyett előhúz a kalapból egy eddig soha nem említett fajt, a Scy’ar Talt, ami ürügyül szolgál arra, hogy a Summers testvérek kényszerűen összefogjanak a nagyobb ellenség ellen – ám a koncepcióban rejlő mindegyik lehetőség kihasználatlan marad. Az ideiglenesen egymás oldalára álló ellenségekre a tűzszünet semmilyen hatással nincs, a Scy’ar Tal és a Shi’ar közti morális konfliktus röhejesen felszínes marad, és a karakterek is teljesen lélektelenek. Igaz, Yostnak pont a legszürkébb X-hősök közül kell dolgoznia hárommal, de itt alkalma lenne rá, hogy végre kicsit új oldaláról mutassa be Plazmát: hiszen most, hogy kilépett az X-Menből, kilépett testvére, Küklopsz árnyékából is, és el lehetne indítani őt egy kicsit más úton. Yost azonban továbbra is csak a karakter önmarcangoló, önbizalmatlanságban szenvedő közhelyverzióját erőlteti, minden fantázia nélkül. Pedig ezt a kétségei közt őrlődő Plazmát úgysem fogja jobban írni senki, mint Peter Milligan tette (aki meg mondjuk minden más téren volt borzasztóan rossz, de ez más kérdés). De legalább vannak nagy csaták, meg harcoló és robbanó űrhajók. Végül Yost annyit ér el, hogy a Starjammers fogságba esik, a polgárháború pedig véget ér, és bár ez úgy hangzik, mintha fontos esemény lenne, valójában egyáltalán nincs jelentősége. Ja, és Vulcan kilátásba helyez egy inváziót a Föld ellen. Ideje volt, hogy valakinek eszébe jusson egy ilyen sztori. A Marvel-univerzum tele van idegen fajokkal, és jó ideje egyik sem tervezi elfoglalni a bolygónkat. Persze a skrullok kivételével. Meg az inhumanokéval. Most pedig a Shia’rok… Hm, talán mégsem olyan jó ötlet… Nem baj, vannak nagy csaták, meg harcoló és robbanó űrhajók.


Megjelenés: 2007/2008
Történet: Christopher Yost
Rajz: Paco Diaz

Olórin, 2008. február 03.