Kóbor lovag: Parasztgyerek úri páncélban

A szegény, fiatal fiú úgy dönt, szerencsét próbál, és véghez visz valami nagy dolgot az életében. A George R. R. Martin novellája alapján készült kaland-képregény, a Kóbor lovag az egyik legősibb történetre kínál egy sokadik variációt, és fő erényei valóban nem is a cselekmény, hanem sokkal inkább a hangulat és a kidolgozottság terén mutatkoznak meg. A képregény egyébként a szerző Jég és Tűz dala című fantasy regényciklusának világában játszódik, nagyjából 100 évvel annak első része előtt, bár ahhoz, néhány ismerős név és címer felbukkanásán kívül alig van valami köze. Vagyis nyugodtan kézbe veheti bárki, aki (hozzám hasonlóan, remélhetőleg csak egyelőre) nem ismeri az említett könyveket.

Az apród, az erős és magas Dunk, kóbor lovagjának halála után magához veszi annak kardját, lovát és felszerelését, és elhatározza, hogy szerepét átvéve nevet szerez magának a hamarosan megrendezésre kerülő, nagy lovagi tornán. Az egyszerű gondolkodású fiúnak kisebb bonyodalmak után sikerül lovagként elfogadtatnia magát, ráadásul mellé szegődik egy segítőkész, bár kotnyeles és szabadszájú apród, Egér, és még gyengéd érzelmek is támadnak benne egy csinos bábszínházas lány iránt. Dunk, aki magát elnevezi Duncan, a magasnak, azonban nem is sejti, hogy milyen veszélyes közegbe került: a mindent behálózó királyi, úri és lovagi intrikák és áskálódások a tornára is kiterjednek, és nem telik el sok idő, mire maga Dunk is beléjük gabalyodik. Innentől kezdve pedig már nem csak a lovagi becsülete, hanem az élete is kockán forog.

Az eredeti novellát nem ismervén, nehéz (pontosabban nem lehetséges) megállapítaqni, hogy a képregény mekkora részben George R. R. Martin, és mekkora részben a művét erre a médiumra átdolgozott Ben Avery érdeme, de egy biztos: a csipetnyi fantasyvel ízesített, klasszikus jellegű lovagi kalandtörténet csordultig van szépséggel, szívvel, melegséggel és lélekkel, e tulajdonságaival pedig könnyedén eladja magát egyszerű – bár egy-két csinos fordulattól azért nem mentes – sztorija ellenére is. Főleg a főszereplő karaktere sikerült figyelemreméltóra. Martin nem egy tipikus hőst írt, de még csak nem is egy tipikus hősnövendéket. Dunk afféle tenyeres-talpas parasztlegény, egyszerű, mint egy pont, kicsit lassan jár az esze (amiért dorgálja is magát szorgalmasan), viszont hatalmas szívvel és még hatalmasabb önmagába vetett hittel merül el a lovagok világában – amibe pedig nem tartozik bele. Nem lovag ő, sem képességeit, sem viselkedését nézve, legfeljebb szeretne az lenni, és ez meglátszik azon is, hogy hogyan sikerül végül helytállnia a nagy megmérettetésben (ami a karakter lényegének kiváló összefoglalását nyújtja). Így persze csak még inkább könnyű megszeretnie őt az olvasónak.

A másik, aminek köszönhetően az oldalak anélkül pörögnek, hogy észrevennénk, milyen gyorsan telik velük az idő, az a Kóbor lovag világának csodálatos kidolgozottsága. Tekintve, hogy egy, az utolsó sárkány pusztulásáról szóló régi történet megidézése a képregény egyetlen igazi misztikus vonatkozása, a sztori nyugodtan játszódhatott volna a mi való világunk múltjában is, és valóban, stílusát tekintve is közelebb áll egy tradicionális lovagi meséhez, mint egy fantasyhez. De a lényeg az, hogy akárhonnan nézzük is, ez a világ él, lélegzik, és csak úgy dagad az árulástól, a szerelemtől, a haláltól, a becsülettől, a nemességtől, a gonoszságtól és a virtustól. Ráadásul az írók elérik, hogy még a kisebb mellékszereplők is autentikusak legyenek (jó példa erre az alacsonynövésű, de roppant büszke fegyverkészítő), és a befejezést is sikerül szépen megoldani, ízlésesen keserédes középutat találva a happy end és a tragédia között – avagy mi az ára egy kisember igazának?

Mike S. Miller rajzainak megítélése már kevésbé egyértelmű. Persze szépek, nagyon szépek – igazság szerint, talán kicsit túlságosan is. Mindenkinek ugyanolyan szimpatikus, becsületes arcvonásai vannak (talán a gaz Aerion az egyetlen kivétel), az ember el sem akarja hinni, hogy ilyen tisztességes népek közt a rosszindulatnak akár csak a csírája felütheti a fejét. Ez a „tisztaság” egyébként a színekre is áll: bárhol csapjuk is fel a képregényt, mindig minden szép, színes, pompázatos és ragyogó. Ez a stílus a lovagi összecsapásoknál persze gyönyörűen érvényesül (fenyegető páncélok, roppant fejdíszek, tarka színek, változatos címerek lélegzetelállító kavalkádja), de más jeleneteknél nem ártott volna egy kicsit több sötétség, és nyersesség, nem beszélve arról, hogy árnyékok sokszor egyáltalán nem is léteznek. (Mellesleg vicces, ahogy Baelor herceg két felbukkanása között félig megőszül.)

A magyar kiadás igényes és tetszetős, bár a borító bizony lehetne vastagabb, és a betűtípus-választás sem a legszerencsésebb. Ellenben a belső lapokkal már nincs gond, a fordítás pedig zökkenőmentes, profi munka, nagyon szépen megfogalmazott mondatokkal, nyelvezetében ugyan nem, stílusában mégis kicsit kellemesen archaikus beütéssel. Nem az a fajta képregény ez, ami óriási erejével földbe döngöli az embert, inkább az a fajta, ami megkapó hangulatával édesgeti az olvasót, lassan, de biztosan fejtve ki hatását. Ajánlható kandalló (vagy egyéb, tetszőleges félhomály) és egy jó üveg, száraz vörösbor mellé.

Megjelenés: 2003 (Magyarország: 2006)
Történet: George R. R. Martin novellájából Ben Avery
Rajz: Mike S. Miller

Olórin, 2008. május 11.