Captain America: The Chosen – „Bátorság. Becsület. Hűség. Önfeláldozás.” Hányinger.

Amerika Kapitány sosem volt egy bonyolult karakter, és nem is szánták annak: a második világháború forrongó idejében született, pár hónappal Amerika hadba lépése előtt, és első képregényének borítóján egy jókora állast nyomott le Hitlernek. Színtiszta propaganda volt, a zászló színeibe öltözött nemzeti idol, olyan világos üzenettel, amit még egy kétéves is fel kellet, hogy fogjon. Az elmúlt évtizedekben nem egy író küszködött vele, hogy valami mélyebb értelmet adjon neki, de csak Ed Brubaker járt igazán sikerrel, aki rajta keresztül szembesítette Amerikát a különbséggel aközött, hogy milyennek kellene lennie, és hogy milyen valójában. Aztán jött David Morrel, Rambo atyja, és ezzel a hatrészes (szerencsére teljesen kontinuitáson kívüli) minivel visszabutította a Kapitányt a hatvan évvel ezelőtti propaganda szintjére.

Ez eredetileg egy The End történet lett volna, csakhogy a Civil War végére Brubaker fogta magát, és kinyírta Steve Rogerst, így az alkotók kénytelenek voltak megváltoztatni a címet. Persze a történet maradt: a szuperszérum, ami a Kapitányt emberfeletti erővel és gyorsasággal ruházta fel, most a halálát okozza. Teste visszafordíthatatlan leépülésbe kezd, vagyis a nemzet nagy ikonja a halálán van. De mielőtt eltávozna erről a világról, át kívánja adni örökségét – megjelenik egy kételyekkel teli, félelmeivel küszködő, Afganisztánban harcoló amerikai katona elméjében, hogy segítsen neki meglelnie bátorságát, erejét, és a benne lakozó hőst.

David Morrelnek sikerült eljutnia a háború borzalmainak pszichológiai utóhatásait vizsgáló Rambótól a gyomorforgató propagandáig. A baj csak (illetve többek között) az, hogy az „Amerika hatalmas, csodás és nagyszerű, ellenségei pedig gonoszak, állatok és őrültek”-féle hozzáállás már úgy fél évszázada elavult – ugyan ezt a tengerentúlon azóta sem nagyon veszik észre (elég csak megnézni egy tetszőleges hollywoodi háborús filmet), de amit itt látunk, az bőven túlmegy, hogy mást ne mondjak, még a Pearl Harbor nyálverésén is. Igen, az ártatlanokat robbantgató terroristák állatok, csakhogy egy jó ideje már Amerika sem ártatlan, háborúi mocskosak, külpolitikája agresszív, és ilyen körülmények közt a Kapitány klasszikus ábrázolása fél másodperc alatt kínzóan röhejessé válik. De Morrel más területeken is következetesen mulattatja az olvasót – határozottan vicces például a történet elején a kétoldalas összefoglaló az Al Qaedáról, amibe ügyesen belezsúfol mindent, amit a szabad világ ellenségeiről tudni érdemes: hajórobbantó, épületromboló, asszonykövező őrültek.

De hogy a kép teljes legyen, kapunk még egy olcsó magyarázatot arról is, hogy a haldokló Kapitány hogyan képes megjelenni a világ túlsó felén harcoló katona előtt: most, hogy a teste haldoklik, az elméje lesz amolyan amerikaiasan bivalyerős. És aki azt hinné, hogy a dialógusokban esetleg a téma ellenére is találni pár értékes gondolatot, azt ki kell ábrándítanom. A Kapitány mondatai nem jutnak túl azon a szinten, ahol kétoldalanként ilyesmiket ismételget, hogy „hős vagy”, „bátrabb vagy, mint hinnéd”, vagy (személyes kedvenc) „bátorság, becsület, hűség, önfeláldozás”. Épphogy nem sz*rik csillagokat és sávokat. Alighanem úgyis megteszi helyette az elnök, akit (naná) utolsó leheletével még megment egy gonoszul vicsorgó terroristától, és aki halála után térdre borulva kifakad, hogy „Isten segítsen, mi lesz velünk nélküle?”. Az ízlés és visszafogottság két olyan fogalom, aminek antitézise mostantól a Captain America: The Chosen.

Az egész hulladékban egyedül Mitch Breitweiser gyönyörűen realisztikus rajzai, és Brian Rebernek a sötét hangulatot fokozó, csodás színei érnek valamit – annál szomorúbb látni, hogy egy ilyen képregényre pazarolják a tehetségüket. Mindenesetre a The Chosen csak miattuk kap két pontot az egy helyett, mert egyébként borzasztó, egyenesen olvashatatlan mini. Iszonyatosan giccses, demagóg, szájbarágós. Nagy ívben kerülendő.

Megjelenés: 2007-2008
Történet: David Morrel
Rajz: Mitch Breitweiser

Olórin, 2008. május 12.