A Nyitott Könyvműhely mindig képes meglepni a hazai közönséget valami képregénycsemegével. Halmos Ádáméknak köszönhetjük az Inferno-t (a zseniális Ruijters képregényt, amit jó, ha néhány tucat ember elolvasott), a Vincent és Van Gogh-ot, Kati Kovács Paprikás rapszódiáját, nagy sikerük viszont a Persepolis-szal, az Asszonybeszéddel, illetve a Lencsilánnyal volt. Ezúttal egy finn képregény a soros, ami bár kis példányszámban került a boltokba, talán sikerrel szólíthat meg egy másfajta olvasótábort is.
A finn Risto Isomäki műve alapján (a Nyitott Könyvműhely a képregénnyel egy időben kiadta az alapjául szolgáló regényt is), 2008-ban készült adaptáció több ponton is sántít, de összességében azonban egységes képet mutat. Az A4-es méretű, vonzó küllemű kötetet első ránézésre biztosan nem képregényesek hozták össze, kis netes utánakereséssel pedig ez nyilvánvalóvá is válik. A rajzoló Jussi Kaakinen Finnországban elismert illusztrátor, képregényt viszont ez előtt nem sokat rajzolhatott. Az adaptációban szintúgy segédkező Petri Tolppanen szintén nem utazott még ilyen messzire, ezek tekintetében viszont meglepően jól előadott a történet.
A közeljövőben járunk, 2020. körül egy csapat környezetkutató felfedezi, hogy India partjainál rengeteg elsüllyedt város romja található. A tudósok egy múltbéli természeti katasztrófára gyanakodnak, míg a sorozatos vizsgálódás abba a felismerésbe torkollik, hogy a Grönland jégtáblái üregesek, és csak néhány év van hátra addig, hogy leszakadjanak, és akár méterekkel növeljék meg az óceánok vízszintjét, sok partmenti várost eltüntetve ezzel. A felismerésig tartó út természetesen suspense-ben gazdagon, fordulatosan telik, a természeti katasztrófa pedig csak egy kis szelete lesz a kötetnek.
Ami egy szokványos pre-apokaliptikus történettől megkülönbözteti az Elsodort világokat, az a rengeteg felvilágosító (elrettentő) szándékú, tudományosan megalapozott (olykor teológiai gyökerű) tézis, ami egyrészt nagy olvasottságra vall, másrészt pedig képes megszólítani az efféle dolgokra immunis olvasót is. A Noé bárkájának történetébe beleszőtt, a legtöbb vallást és kultúrát érintő feltételezések érdekesek, ahogy pedig azokat egymással ütköztetik, keverik a készítők, már-már misztikus thrilleri magasságokban járnak.
De a készítők nulla képregényes múltja miatt természetesen bőven akad hiba is a kötetben. A történetvezetés például egy jó szerzői képregényes szint, nem több, nem kevesebb, ahonnan lenne még hova fejlődni, de a készítők célját ismerve ez igazából teljesen mindegy. Az olykor felbukkanó furcsa panelváltások, döccenők a mesélésben (például a kényszeredetten, de kibontakozó szerelmi szál gyors eltussolása) viszont azt mutatják, hogy maga a történet is maximum másodlagos lehet, a cél az üzenet célba juttatása – lehetőleg minél több csatornán (regény, + képregény). Ez a vállalás maximálisan teljesült, érződik az egészen, hogy a töménytelen információ olvasóba kántálására, illetve a rohamosan közeledő végjátékra van kihegyezve a dolog. Innen nézve viszont a hetven oldalnyi képregény több szálon, tudatosan halad a végkifejlete felé, a szolidan, néhány panelben előadott katasztrófa egyszerű volta miatt pedig roppant hatásos, a kötet talán leginkább megindító jelenete.
A rajzokért felelős Jussi Kaakinen egyéni stílusa nem feltétlen nyeri el mindenki tetszését, főleg a járművek kapnak olykor-olykor furcsa íveket, de a rajzolónak sikerült korrektül visszatükrözni az írók elképzeléseit, és ami a legfontosabb: a képregény egységes képet mutat.
Az Elsodort világok egy korrektül kivitelezett “ökothriller”, ahogy a fülszöveg fogalmaz, ami remélhetőleg képes lesz megszólítani a környezettel törődő, eddig képregényeket nem igazán olvasó közönséget is. Nem hiba nélküli, de izgalmas olvasmány.
Fdave