Ékkövek, fegyverek, ereklyék – A birtoklás szerepe a Marvel Moziverzumban

A legutóbbi Marvel film legelején az ügyeletes főgonosz éppen nagy ásatást végez a világegyetem egyik holdján, amikor rájön, hogy megelőzték, és a keresett ereklye egyik részét már más bitorolja. Az illető bizonyos Kamala Khan, és milyen jó, hogy nála van az adott tárgy, különben a szóban forgó hadvezér, Dar-Benn porig rombolná az egész univerzumot.

Csakhogy ez változtatás a képregényhez képest, ugyanis ott Kamalának nincs ilyesmi a birtokában, nem szorul rá a képessége fókuszálásához. Ettől függetlenül nagyjából ugyanazt a karaktert kapjuk Iman Vellani formálásában, csakhogy a narratívára rátelepszik, mivel kulcsfontosságú, hogy a karperecet Dar-Benn semmiképpen ne szerezze meg. Az embernek pedig óhatatlanul eszébe jut az első Amerika Kapitány film, ami szintén azzal kezdődik, hogy a negatív karakter tűvé tesz egy Isten háta mögötti helyet egy nagyhatalmú tárgyért. Pedig, akárcsak Dar-Bennt, úgy az eredeti Vörös Koponyát sem az határozza meg, hogy az életét egy varázstárgy megszerzésre fordítsa.

Ott azonban ez mégsem zavaró, egyrészt mert az a jelenet részét képezte egy nagyobb narratívának, másrészt mert a Marvel Moziverzum hajnalán még kevés szuperhősösfilm forgott valaminek a megszerzése és birtoklása körül. Rengetegszer kellett megállítani egy találmányt, de utána azt szépen lekapcsolták, és bedobták a sufniba. Ahogy az Egy Gyűrűt is beolvasztották a vulkánban, vagy ahogy az Indiana Jones által kutatott ereklyék is többnyire a negatív szereplőkkel végeztek, és egyetlen egyszer segítették a címszereplőt apja megmentésében – de ennél több előnyt nem biztosítottak. A tanulság legtöbbször az volt, hogy jobb ezek nélkül az emberiségnek.

A Marvel Moziverzumban ez másképpen van, köszönhetően annak, milyen karakterekre és milyen filmeken átívelő szálra épül.

Az első Vasemberben Tony Stark arra döbben rá, hogy a találmányai rossz kezekben ártatlanok életét követelik. Így hát épít egy minden korábbinál erősebb fegyvert, amit megtart magának. Többen próbálják kicsavarni a kezéből, először Obadiah Stane, majd a következő részben Justin Hammer, a szenátus, az amerikai hadsereg, vagyis az egész világ. Ugyan Tony beismerten egy felnőtt testbe zárt kamasz kölyök, de a narratíva szerint végül mégis egyedül ő használja lelkiismeretesen – illetve rajta kívül néhány bizalmasa.

Legyünk korrektek, a fentiekhez hasonlót láthattunk már a szuperhősdömping előtti képregényfilmek némelyikében. Ilyen az 1991-es Rocketeer, ami a címszereplő hátirakétája körül forog. Csakhogy azt a találmányt a film szerint Howard Hughes készítette, amire később hősünk méltónak bizonyul, másrészt Cliff sosem lesz akkora médiaszemélyiség, mint Tony. Kevésbé az egójára és a birtoklásra hegyeződik ki a történet, amiben éppen elnyeri a feltaláló bizalmát. Ugyanígy A Maszkban is sokan akarják rátenni az említett varázstárgyra a kezüket, de a végén Stanley maga mond le róla, miközben az ő nevét sosem ismeri meg a világ.

Tony azonban világéletében ismert személy volt, és szinte azonnal fel is fedi titkos személyazonosságát. Ezt nem az elszámoltathatóság végett teszi, hanem azért, mert impulzív és meglehetősen egoista. Ha egy kicsit tovább tartaná a száját, mint azt tette a képregényben, hivatkozhatna arra, hogy ez még kísérleti technológia, ami bőven fejlesztésre szorul. Ehelyett ország-világ előtt hirdeti, hogy ő Vasember, egyedül ő méltó erre a szerepre, és arról még a hozzá közel állók előtt is hallgat, hogy tényleg kísérleti technológiáról van szó, ami lassan mérgezi őt. Inkább belehal, minthogy osztozzon másokkal egy páncélon, szerepen vagy kellemetlen titkon.

Emellett hiába szerepel kilenc filmben, az sem merül fel soha, hogy ezt a technológiát felhasználva tervezhetne páncélokat az űrkutatás vagy a mélytengeri expedíciók számára, esetleg protézisekkel vagy mesterséges külső vázakkal segíthetné a rászorulókat – pedig a harmadik Vasember gonosza rokkant veteránokból toboroz magának sereget. Elvégre vagy ő birtokolja a technológiát, vagy a szellem menthetetlenül kiszabadult a palackból, és a világ pusztulásával fenyegetne. Legalábbis Tony szerint, aki ahelyett, hogy összegyűjtene egy lelkes csapatot személyiségrajzok segítségével, a világ sorsát egy kísérleti mesterséges intelligenciára bízza. Balul is sül el.

De hát ez az ő csodalámpája. Az ő Excaliburja.

Létezik egy hős a Marvel Univerzumon belül, akire még jobban illik a fenti hasonlat: ő Thor, aki saját csodafegyverrel bír, amit egyedül ő tud megemelni. Ez a mitológiában jártas olvasót nem lepi meg, jóformán onnan merítette Stan Lee és Jack Kirby a karaktert. A képregények világában Thor eredetileg Donald Blake-nek, egy sánta doktornak hitte magát Odin varázsának következtében. Blake azonban rálel a Mjölnirre, aminek segítségével változik át Thorrá és harcol a gonosszal.

A Marvel Moziverzumban Thor egy királyi herceg, akinek az egész identitása a Mjölnirre épül. Anélkül ő senki, egy kegyvesztett, száműzött, koszos csavargó csupán. A teljes önbizalma akörül forog, hogy képes megemelni-e fegyverét, vagy méltatlannak találtatik. Ennek következtében meglehetősen törékeny az egója, amit sokszor hepciáskodással palástol, és így azt a benyomást kelti, hogy nem sokkal egészségesebb az önképe fogadott fivérénél, Lokinál (aki a mítoszokban Odin fogadott fivére, de ettől most tekintsünk el). Az ő karakteríve azt járja körbe, hogy mennyire definiálja őt kizárólagos kapcsolata a fegyverével. A Bosszúállók második részében láthatólag elbizonytalanodik, amikor Steve Rogers mintha kicsit megmozdítaná a pörölyt, később a negyedik részben már ő örül a legjobban, hogy barátja méltónak bizonyul rá. A harmadik Thorban elveszti pörölyét, és kénytelen nélküle helytállnia, a harmadik Bosszúállókban abból áll a szála, hogy új fegyvert szerez. Később a negyedik Thor filmben kénytelen megemészteni, hogy volt barátnője is képes használni a pörölyt, amire neki már úgy sincs szüksége, hiszen ott a Vihartörő.

Ugyanakkor a Mjölnir természetéből egyszer sem merül fel, hogy rossz kezekbe kerülne.

Helyette azonban kapásból ott vannak a Végtelen Kövek, amik külön-külön is gondot okoznak hőseinknek, együtt azonban valóságos katasztrófát jelentenek. Az említett Amerika Kapitányban Vörös Koponya a Tér Kövéből nyert energiával égetné fel a világot, később Loki ezzel nyit kaput egy idegeninvázióhoz. Az Elme Kövével Loki rákényszeríti az akaratát másokra, később Tonyék ennek az ékkőnek a segítségével teremtik meg az egyik legnemesebb karaktert, Víziót, igaz, csak Ultron után. A Valóság Kövével Malekith, az Idő Kövével Kaecilius, az Erő Kövével Ronan hozna pusztulást a világra, ha nem állítanák meg őket hőseink.

Később ezek a kövek a Lélek Kövével kiegészülve esélyt adnak Thanosnak, hogy kiirtsa az univerzum felét – a Bosszúállók csapata később éppen ezen kövek segítségével hozza vissza az így eltűnteket.

Ugyanakkor a fentiek mégis szervesen hozzátartoznak egy adott karakter vagy a történet narratívájához. A Végtelen háború úgy ütött igazán nagyot, hogy korábban bemutatták, hogy egy-egy kő is lehet rossz kezekben veszélyes, Thort és Vasembert pedig a képregényekben is az adott fegyverükhöz való viszonyuk határozták meg.

Azonban ez általánosságban a fent leírt kizárólagos birtoklás jellemzi a Marvel-filmek narratíváját. A Hangyában Scott Langnek meg kell akadályoznia, hogy Darren Cross kiárusítsa Henry Pym zsugorító technológiáját, és ebben nagy hasznát veszi az említett találmánynak. Később éppen ezen technológia segítségével szerzik meg a Végtelen Köveket a Végjátékban.

Ez bizony olyankor is megtalálható, amikor az idegen az adott karaktertől. Shang Chi csak a filmmel egyidőben tett szert a Tíz Gyűrűre, egyébiránt őt inkább kung fu tudása határozta meg, azaz szellemi, nem pedig anyagi öröksége. Pókember többnyire egy csóró srác, aki több munkát próbál sikertelenül megtartani, miközben az utca emberéért küzd. Ezzel szemben Tom Holland Pókembere Tony Stark protezsáltja, aki nemcsak csilivili kütyükkel halmozza el őt, de később a birodalma örökösének is megteszi. Az első két filmjének konfliktusforrása az, hogy mind Keselyű, mind Mysterio tisztességes darabot akar Stark technológiájából, amit hősünknek meg kell akadályoznia.

Csakhogy a képregények Pókemberére nem ez a jellemző. Igaz, hogy feltalált magának személyre szabott technológiát, mint a hálóvető vagy a nyomkövetők, amiket csak az tud használni, akinek pókösztöne van vagy képes körbehálóhintázni a várost – ugyanakkor Petert nem is érdekli különösebben, hogy ezt a találmányát valaki majd visszafejti. Miért tenné? Ellenfeleinek megvan a maguk fegyverarzenálja, elég Dr. Octopus csápjaira vagy Mysterio illúzióira gondolnunk, nem is beszélve Norman Osbornról, aki Zöld Manóként technológiáját túlmisztifikálva kisajátítja azt, amit eredetileg a hadseregnek szánt. Ilyen formában pedig ő nem is áll olyannyira távol Tony Starktól, nem véletlen, hogy a képregények világában egy időre éppen ő vette át Vasember helyét.

Ha megnézzük a képregények világát, akkor azért megállapíthatjuk, hogy a személyre szabott tárgyak nem olyan ritkák, sokszor egy adott hős imázsának részét képezik. Ilyen Wonder Woman csodalasszója, Batman fegyverzete, Zöld Lámpás gyűrűje. Csakhogy Zöld Lámpás nem különleges, egy egész alakulat rendelkezik gyűrűjével. Batman gonosztevői szintén a saját találmányaikkal követnek el bűnöket, legyen szó fagysugárról vagy mérges gázról. Wonder Woman pedig olykor a bizalom elnyerése érdekében hajlamos saját magán ugyanúgy használni, mint másokon (arról nem beszélve, hogy megalkotója, William Moulton Marstonnak köszönhetjük a hazugságvizsgáló korai prototípusát).

Persze akadnak azért ellenpéldák, Superman kicsit csöndesebben ilyen, a kryptoni technológia mind Luthor, mind Zod, mind Brainiac kezében veszélyes, miközben Kal-El vidáman elél a Magány Erődjében. Ugyanakkor a Superman történeteket sem ez határozza meg, hanem hogy miként fedezi fel a képességeit, és miként próbál velük segíteni másokon.

Ahogy a legtöbb szuperhős történetre is ez jellemző. A főhős felfedezi, hogy hihetetlen képesség birtokában van, ami ő belőle fakad, és megtanulja ezt mások érdekére fordítani. Sokszor erre pubertáskorban tesz szert, mint Superman, Pókember vagy az X-men mutánsai, ezzel fantasztikus színezetet adva a kamaszkornak, amikor rájövünk, miben vagyunk jók és mihez szeretnénk magunkkal kezdeni. Ebben az esetben a szuperképességek megfeleltethetők létező tehetségnek, mindegy, hogy valaki tanításban, gyógyászatban, retorikában, számokban vagy művészetekben jártas, a teljesség igénye nélkül. Az számít, hogy képes vagy-e saját erőből jobbá tenni a világot, függetlenül attól, mit birtokolsz? Itt említeném meg, hogy bár Bruce Wayne milliomos, az egész gyerekkorát arra fordította, hogy teste és elméje egyaránt pallérozott legyen, azaz a különlegessége akkor is belőle fakad, ha mindenét elvesztve nehezebb helyzetben lenne.

A rend kedvéért, a Marvel Mozi hősei is tudnak ugyanígy különlegesek lenni, csak rengeteg film narratívája épül arra, hogy egyedül ők méltók az adott tárgy birtoklására. Olykor ez egész nemzetre igaz, így például Wakanda nagyon is igényt tart arra, hogy egyedül ő termelje ki a vibrániumot. És mivel fiktív országról van szó, ezért technológiáját nem is osztotta meg a környező népekkel, bármennyire is rászorultak volna. Ennek az oka érthető, egy szuperhősös univerzum nem különbözhet nagyon a miénktől. Az első film ezt a kérdést, körbe is járja, azonban nem változtat azon a tényen, hogy Wakanda hihetetlen technológián ül, amit elvből nem hajlandó megosztani mással – részben ezen is alapszik a folytatás alapkonfliktusa.

Az sem segít, hogy sokszor a találmányokra igényt tartó hétköznapi embereket gyakran a náci eredetű Hydra tagjai képviselik, így a Vasember 2 Stern szenátoráról A tél katonájában derül ki, hogy egy, a nácik által alapított szervezet tagja. Ugyanígy a Pym részecskék elsődleges felvásárolója is ez a szervezet lenne.

A fentiek gyökere abból is ered, hogy a Bosszúállók – vagy, eredeti magyar kereszteltségben, Bosszú Angyalai – mindig is egyfajta elitcsoportot alkottak a képregények világában is, viszont őket ellensúlyozták a többiek. Éppen ezért érdekes is a Marvel Moziverzummal szembeállítani az X-men filmek hozzáállását, amiben, ironikus módon, ennek ellentéte ismétlődik.

Az első X-menben Magneto épít egy gépet, amit le kell csapni, különben milliók halnak meg. A másodikban William Stryker épít egy gépet, amit le kell csapni, különben milliárdok halnak meg. Az eljövendő múlt napjaiban Bolivar Trask fejleszt ki egy robotsereget, amit még az elején le kell csapni, különben idővel jóeséllyel minden életet eltörölnek a Földről. Az Apokalipszisben En Sabbah Nur épít egy gépet, amit le kell csapni, különben telepatikus képességre szert téve az egész emberiséget a rabszolgájává tenné. Az ellenállás végében egy új gyógymód robbant ki konfliktust ember és mutáns között. Az elsőkben Sebastian Shaw egy mezei atombombával robbantaná ki a harmadik világháborút.

Külön ki kell emelnem, hogy majd mindegyik esetben az adott technológia ártatlan mutánsok kizsákmányolásán alapul. Egyszer Vadócot használnák fel ilyen célra, X Professzort kétszer, a gyógymódhoz szükséges hatóanyagot egy mutáns gyerekből nyerik ki, Bolivar Trask pedig egy regiment mutáns boncolásával tökéletesíti robotjait. Sebastian Shaw pedig már csak a miheztartás végett is kísérletezett a fiatal Magnetón. És ne felejtsük el, Logan is annak következtében vesztette el emlékeit, hogy adamantiumot ültették belé (legalábbis dióhéjban, ezt Logan első filmje járja körbe).

Persze, ahogy nem azt mondom, hogy a Marvel Moziverzum Ayn Randot megszégyenítő technovadkapitalista rémálom, ugyanígy nem vádolom az X-ment zsigeri luddizmussal, ugyanis mindkét esetben vannak elemek, amik árnyalják a helyzetet.

Az X-men esetében ez egyrészt a Cerebro, aminek segítségével a professzor kapcsolatba tud lépni más mutánsokkal, másrészt a lelkes feltaláló Bestia maga, akinek a fent említett szerkezet mellett számos egyéb kütyüt is köszönhet a csapat. Valahol ironikus, hogy Bestia majomember külseje csak látszólag áll kontrasztban intelligenciájával – valójában nagyon is passzol feltaláló felmenőihez, akik a fákat fenekük alól elvesztve minden természetes fegyver híján kénytelenek voltak az eszüket használva új megoldásokhoz folyamodni, mint tűzcsiholás vagy kőpattintás. Bestia lenyűgöző erővel és ügyességgel bír, de ez mit sem ér Jean Grey vagy Magneto ellenében.

Ha pedig már itt tartunk, Magneto modus operandija a filmek felében az, hogy az ellenség kezéről lecsapja a fegyvereiket (Sötét Cerebro, Őrrobotok, Sebastian Shaw sisakja), és ellenük használja (Shaw esetében ezzel blokkolja Xaviert, hogy megállítsa bosszújában). Egyedül a gyógymódot próbálja gyökerestől elpusztítani, ami, lássuk be, az ő gépe ellentétpárja (és, ironikus módon, itt az X-men ellene használja fel az adott szert). Általa van a filmeknek egy többpólusúsága, ami sokszor a zsáner tagjaiból hiányzik.

Ugyanakkor ellenpéldák a Marvel Moziverzumban is akadnak. Ezek egyike Amerika Kapitány, akit nem az határoz meg, hogy ő Erskine egyedüli szuperkatonája, hanem hogy miként áll a változó és elveihez képest összetettebb világhoz, és az azt benépesítő emberekhez. Hogy mennyit hajlandó feláldozni az emberekért és az elveiért, és mit tesz akkor, amikor a kettő nem fedi le egymást. Vörös Koponya hadirepülőjét a jégbe vezeti. Nicholas Furyn számon kéri az általa építtetett légi rombolókat, amiket végül egymás ellen fordít. A harmadik részben pedig gondolkodás nélkül eldobja pajzsát, amikor Tony emlékezteti, hogy azt attól az embertől kapja, akivel a barátja végzett.

Emellett a legfontosabb, hogy Steve Rogers tisztában van, hogy mennyire nem ér semmit az őt támogató barátok és szövetségesek nélkül. A II. Világháborúban egy egész csapat segíti őt, a Tél Katonájában egy beszéddel állítja maga mellé az ingatag SHIELD ügynököket, a Polgárháborúban a végletekig elmegy Buckyért. Míg Vasember és Thor büszkeségből hajlamos elutasítani a segítséget, Steve-nek nem esik nehezére kimutatni a háláját értük. Ez pedig lássuk be, nagyon fontos tulajdonság egy zászlóba öltözött figura esetében, ami könnyen lehetne elitista és kirekesztő, ehelyett empatikus és befogadó lett, amilyennek a zászlóknak éppen lenniük kellene.

És itt jegyezném meg csöndben, hogy nem sorolom ide azt a sok, megismételhetetlen technológiai balesetet, ami hőseinket felruházza képességekkel, mert azok nem egy tárgy kizárólagos birtoklásának, hanem egy minket ért hatásnak, sokszor traumának feleltethetők meg (amik jól kiegészítik a karaktereket érő tényleges traumákat).

De ellenpéldának említhetném Hulk karakterét – noha az első MCU filmben éppen hozzáhasonló szörnyeket akarnak gyártani, de később már az kerül előtérbe, hogy mihez kezd magával az, aki ilyen pusztító erő birtokában van –, a harmadik Pókember filmet – ahol Peter kénytelen szembenézni mezei gyerekként tettei következményével –, vagy a második Dr. Strange etapot, ami éppen egy különleges képességű gyerek körül forog. Utóbbiban egyébként egy nagyerejű ereklye végül megsemmisítésre kerül, ahelyett, hogy hősünk felrakná a polcára.

A Marvel Moziverzum tehát nem csak a fent vázolt monopolnarratívára képes, ugyanakkor hajlamos a kelleténél túl sokszor ehhez fordulni. Ez határozta meg az előző három fázis narratíváját, és ott még megvolt ennek a helye, de később már megszokásnak, klisének érződik, amivel együtt jár a kiüresedés. Emellett nem is mindegyik karaktert szolgálja a legjobban – kicsit lovagiatlan az első két Tom Holland Pókembert összevetni a Pókverzum-filmekkel, de talán ebből érződik, mennyire széles a lehetőségek tárháza. Amit már csak azért is érdemes kihasználni, hogy az új filmek elkülönüljenek a régiektől, megtalálják a saját hangjukat, és ne fulladjon ki valami, amiben több lehetőség van.

Úgyhogy egy darabig hagyjuk a különböző tárgyak kisajátítását, és arra fókuszáljunk, mire vagyunk képesek mi.

Pusztai Dániel