Dark Horse 08/XII

Criminal Macabre: Cell Block 666 #2

Az új történet első részét még a szeptemberi összefoglalónkban feszegettem, azóta ez a cím is áldozatául esett a kiadó tologatásának. Így történhetett, hogy hatalmas csúszással csak most jött ki, és gondolom, aki velem együtt követi az eseményeket, kíváncsian várta az újabb fejezetet. Sajnos azt kell, hogy mondjam, nem hiába tolták el a megjelenését. Az első rész egy igen érdekes, nem túl eredeti, de mindenképp a további figyelmünkre méltó alaphelyzetet vázolt fel: Cal McDonald egy ismeretlen és titokzatos ghoul hathatós rosszakarásával rendőrkézre került, és néhai vélt, vagy valós bűneiért a gonosz zsaruk „kárpótolni” akarták. Cal nem igazán töltött még hosszabb időt börtönben, a mostani számban tőle halljuk, hogy egy-két éjszakás bentlétnél még nem volt huzamosabb ideig a büntetésvégrehajtó-intézet falain belül. Ez alkalmat adna egy írónak arra, hogy az amúgy is sötét történetet egy ilyen közegben még jobban kiteljesítse, a négy fal nyomasztó hatását pedig saját szolgálatába állítva egy igen erőteljes és emlékezetes sztorit faragjon. Steve Niles-ba vetett bizalmam még mindig töretlen, bár egyre több jel utal arra, hogy az ongoing címek esetében néhány nagyon kiemelkedő szám után erős középszerűségbe süllyed. Elég csak a DC-nél megjelenő Simon Dark folyamra gondolni, ahol a főleg hangulatában erős kezdetet egy elég érdektelen folytatás követett.
A füzet nyitánya egyébként nagyon hatásos, a legelső oldal a nagyon jól megírt narrációval, és a nagyszerűen elkapott beállítással gyorsan az olvasó elméjébe ivódik, aztán az ezt követő oldalak, melyek a tárgyalást egyszerűsített módon, stílusosan mesélik el, még szintén a jó kategóriába sorolhatóak. Niles gyorsan, lendületesen esik túl a bezárás ceremóniáján, melyből végre hosszú idő után a humor sem hiányzik: Cal hozza a megszokott formáját, és tudjuk, hogy ami a szívén, az az öklén. Ezt követően sajnos jönnek a sablonok, melyeket általában minden börtönben játszódó, esetleg emellett még misztikus sztori használna: Calt jól elagyabugyálják a zsernyákok, ő visszavág valakinek, hogy aztán magánzárkába dugják, satöbbi, satöbbi.
A füzet baja talán az, hogy szinte alig jutunk előbbre a történetben, és ami mégis megtörténik, nem annyira érdekes. Cal hű társa, Mo’lock megjelenik a börtönben, kamatoztatva az efféle képességeit, és megtudja barátjától, hogy egy hozzá hasonló ghoul volt a ludas abban, hogy Cal éppen ilyen színű pizsamát hord, és nem a saját ágyában alszik. A titokzatos idegen, illetve, ahogy az lenni szokott, az idegen még erősebb főnöke kavargatja a háttérben a szálakat. Mindkettejük neve viszonylag gyorsan felmerül, hogy aztán egy Steve Niles-nak bizonyára hatásos, mindenki másnak pedig teljesen érdektelen cliffhangerben csúcsosodjon ki az egész, a semmi. Nagyon sok dolgot kell még belepasszíroznia ebbe a sátáni cellás sztoriba az írónak, ha az érdeklődőket meg akarja tartani magának hosszabb távon, mert nem rossz ez, csak kevés lehet. Persze a remény hal meg utoljára, és egy nagyon izgalmas hajtóvadászat is kisülhet belőle, de ahhoz vissza kell térnie a majdhogynem kezdeti hangulatnak: keménynek és mégis elképesztően viccesnek kellene újra lennie, hisz az írónak ez nagyon ment anno.
A rajzok amúgy teljesen rendben vannak, néhány fej egészen furcsa alakzatokat képes felvenni, de ezzel a színvilággal párosítva bőven elfogadható egyveleget alkot. A Cell Block 666 második része sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ám egyrészt kötelességből, másrészt pedig hagyományból én várom a következő hónapot, és reménykedem. Sztivi, bízunk benned!

Solomon Kane #3

Ne botránkozzon meg senki ezen, de nem tudok elmenni Dave Stewart munkabírása mellett. Az aktuális Solomon Kane színei mellett ő felel az Umbrella Academy: Dallas, a Hellboy: The Wild Hunt illetve a BPRD: War on Frogs külleméért is, melyek egytől egyig profi munkák. Nem is csoda, hogy egy szimpla bepillantás a képregényeibe is öröm, hát még ha munkáit hónapról hónapra csodálhatjuk, ahogy például a Robert E. Howard-karakter Kane esetében.
Eljutottunk az aktuális sztori feléig, a kiadó szerkesztője íróként pedig továbbra is képes ébren tartani figyelmünket, újabb és újabb rétegek bekapcsolásával. A misztikus szálak, melyek a második számban szökkentek szárba (például a kastély titokzatos lakója, stb) itt most további kidolgozást nyernek, illetve az előzőleg Solomon Kane-nel „összeboronált” úrnő is más irányt vesz. Miközben Kane társa, John Silent a kastély úrnőjével beszélget, akiről közben kiderülnek igazi céljai, motivációi (a férje az eszmék embere), ő tovább kutat az eddig is sorjázó, megmagyarázhatatlan események után. A bárót már-már ártatlannak bélyegezve kerül összetűzésbe a két barát, aminek következménye Silent és az úrnő elutazása lesz, persze nem egyszerű módon: egy titokzatos szellem kerül útjukba, aki készségesen világosítja fel őket a kastély körül a múltban történt fontos igazságokról. Az ezt megelőző, illetve ezt kísérő képsorok közepette a bárót irányító felsőbbrendű erőkről kapunk szemmel látható és egyértelmű bizonyosságot, hogy Kane nyomában járva mi is egy kicsit a játék részesei lehessünk. A borítón is megjelenő összeaszalódott figura kiléte is említésre kerül, és mire annyi újabb dolog indulna el, amivel már egyetlen olvasó sem tudna lépést tartani, megtoldja még egy fontos momentummal: a báró átváltozása szolgáltatja a kis érdekességet a füzet végére.
A Solomon Kane harmadik részének narrációja elsőre furcsa nyelvezetével egyértelműen pontosítja a ködös dolgokat, egyúttal bevonva újabb rétegeket a sztoriba. A szereplők látszólagos helyben járása ne riasszon vissza senkit sem, az eddigi számokat példaként véve lesznek még itt bőven lendületes képsorok, csak győzzük őket kivárni. Tény, hogy a karakterek, főleg Silent csak sodródnak az árral. Solomon Kane azért valamennyire elében jár a dolgoknak, de a fentebb tárgyalt dolgok miatt ő is csak szemlélője a történteknek, egy kicsit kivárásra játszik, pedig elvileg a célja nem ez lenne. Mindenesetre nagyon érdekes végkifejlet elébe nézünk, jó kis sorozat ez.
A rajzolói poszton továbbra is Mario Guevara állomásozik, munkája továbbra is érdekes, míg a John Cassaday által rajzolt borítókért még mindig ölni érdemes. Nagyon megkapóak, ahogy a történet bonyolódása is.

Conan the Cimmerian #6

Befejezéséhez közelít a féléves Conan-sorozat első története. Már most jelzem, hogy bárhogy végződjék is a Cimmeria, kíváncsi leszek a folytatásra, Tim Truman ugyanis bizonyította, hogy egyenletesen magas színvonalon, élvezetesen képes írni a Barbár kalandjait. Erre nincs is jobb példa az aktuális füzetnél.
Ott hagytuk abba, hogy rengeteg csatározás, menekülés és hóban fagyoskodás után Conan és az állapotos Caollan megérkeztek Conan szülőfalujába. A rész elején egészen új oldalukról láthatjuk a kimmériaiakat: kaszabolás helyett mulatnak, emberi fejek helyett disznót vágnak: örülnek az övéik hazatértének. Conan anyja, Fialla is megjelenik, aki azonnal kulcsfontosságú szereplővé növi ki magát, legalábbis dramaturgiai szempontból. Tudatosítja Conanben és Caollanban, hogy ők márpedig szerelmesek egymásba (kapunk is csók- és diszkrét ágyjelenetet), valamint (végre!) összefüggést teremt Conan és nagyapja, Connacht flashbackekben megelevenedő történetszálai között. A papa évekkel ezelőtt, az átélt borzalmaktól megcsömörlötten (emlékezzünk csak: farkasemberekkel nézett farkasszemet, kedvesét máglyára küldték, őt magát pedig gályarabnak) szintén haza, Kimméria felé vette útját, ahol békére és Conan nagymamájára lelt. A cselekmény- és motívumszinten is működő párhuzam pofonegyszerű, úgyhogy ismételten emelem kalapom Truman előtt. Így, hogy letisztultak a szálak, jöhet az ismét akciódús záróepizód, amikor is a faluba érkezik Brecan, Caollan születendő gyermekének apja, és – valljuk be, jogosan – követeli azt, ami (aki) az övé. Conan meg áll elébe.
Én mondom nektek, olvassátok ezt a sorozatot, mert hónapról hónapra szórakoztató, izgalmas és gyönyörű részekkel jelentkezik. Utóbbiról jut eszembe: el ne felejtsem megdicsérni Tomás Giorellót, aki megint hibátlan munkát végzett a rajzokkal. A 6. részben – Karácsony volt, ugye – pedig szeretet és melegség is van a hirig helyett. Kell ennél több?

Kull #2

A bevezetőül szolgáló első számban tanúi lehettünk annak, hogyan vet véget a Hódító a trónra lépését el nem ismerő főurak szervezkedésének (Areyas gróf csúnya véget ért – igaz, Kull megbocsátott volna neki). Decemberben pedig az Árnyak Birodalma című történet első részével beindul a valódi cselekmény. Kull, az új király bevonul Valusia fővárosába, ahol napokon át fogadja a főúri és törzsi küldöttségeket. Természetesen mindenki szép ígéretekkel és háta mögött élesre fent tőrrel érkezik, de hősünket sem ejtették a feje lágyára: az uralkodói teendőkről kemény kézzel gondoskodik. Aggasztja őt azonban valami: veszélyt, fenyegetést érez, és csak mi, olvasók tudhatjuk, hogy az Árnyak Királyságának csatlósa figyeli Kullt – és az utolsó oldal alapján támadásra készül. Közben folytatódnak a nagyurak ármánykodásai. Az új uralkodónak Atlantisz ősi ellenségeivel, a piktekkel kell tárgyalnia: ezeken az oldalakon egy új szál bontakozik ki, amelynek valami köze lesz a Great Serpent nevű szektához – majd kiderül.
Arvid Nelson nagyon érzi az intrikáktól terhes királyi udvar miliőjét. Őszintén remélem, hogy a csatákban bővelkedő Conannel szemben itt a cselszövéseken, a „belső ellenség” fenyegetésén lesz a hangsúly. A rajzoló, Will Conrad azért időnként gondoskodik az áll-leejtős pillanatokról: a pikt küldött belépése borzasztó impozáns. Csak ismételni tudom novemberi önmagam: a rajzokról tökéletesen átjön, hogy ezekben a harcosokban még volt kraft. Ezt a fajta méltóságot, valamint a tárgyalások szinte fojtogató levegőjét ismét José Villarrubia színei emelik ki. Úgy néz ki, Conanhez hasonlóan Kullnál sem lesz gond. Az alkotók tehetségükhöz mérten, remek érzékkel lőtték be az elmesélni kívánt történetek hangulatát, atmoszféráját. Nem írok sokat, mert nem nagyon van mit kritizálni: az ilyen és ehhez hasonló, megbízhatóan magas színvonalon szórakoztató képregényekért szeretjük Dark Horse-ékat.

Oldalak: 1 2 3 4