Dark Horse 08/XII

Sziasztok! Mielőtt elolvashatnátok 2009 első összefoglalóját a legkisebb nagykiadó képregényeiről, fdave-nek és nekem szükségünk lenne a fantáziátokra: képzeljetek ide valami humoros, pezsgődurrogtatós újévi üdvözlést! Megvan? Bevallom őszintén, számítottam rátok, mert nekem semmi értelmes nem jut eszembe – valószínűleg ennyire durva volt a szilveszteri (eszem)iszom. Most viszont tartsatok velünk, üljünk fel a Sötét Ló hátára, és nézzük meg, kit zúzott le megint Hellboy és a Goon, merre csattintgatja ostorát Indiana Jones, milyen éles Conan pallosa, mennyit iszik a Fear Agent és mennyire szeretnénk már, hogy a Clone Wars eltűnjön az életünkből. Persze sok egyébről is szó lesz még, úgyhogy nincs más hátra: nyeregbe!

Hellboy: Wild Hunt #1

Decemberben újabb nagyobb lélegzetű, pontosabban nyolcrészes történet vette kezdetét, mely az első szám alapján talán a legtöbb képregényolvasónak kielégíti az igényeit. Mignola újra másra hagyta a rajzolói posztot, és inkább csak az írással foglalatoskodott. A Wild Hunt nyitó füzete bővelkedik misztikumban, valamint bravúros megoldásokban egyaránt.
A füzet egy rendkívül stílusos “néma” képsorral indít, ami a megfelelő pillanatok kiragadásával nagyszerűen meséli el egy postás útját a hangulatos város utcáin kerekezve, táskájában egy Hellboynak címzett levéllel egészen a címzett házikóig. Hellboy ugyanis jelenleg a Capobianco nővéreknél állomásozik, és néhány tisztes angol uraság beszélgetni invitálja kedvenc vörös melákunkat, a baj pedig a misztikus “giant” lények tömeges előfordulása. A címben elejtett vadászat pedig egyértelműen ezen lények elleni portyára vonatkozik, ami mellé igen meggyőző történelmi hagyományt kanyarintottak: még maga Trevor Bruttenholm is részt vett régen egy ilyenen. A további spoilerezést elkerülve annyi még elmondható, hogy a misztikum talán az átlagosnál is jobban hatja át ezt a füzetet, valamint a gyors váltások, főleg a hirtelen a vadászatra fókuszálás folyamata annyira észrevehetetlen momentumok, hogy az ezt elmagyarázó panelek egyszerűen hiányoznak. Az efféle ide-oda ugrálás nem idegen természetesen a karaktertől, itt sem hibaként rovódnak fel ezek, egyszerűen érdekes megoldásnak számítanak, ahogy az a füzet első harmadában felsorolásszerűen, önálló panelekkel megtámogatott képsorozat is, ahol Hellboy néhány fontosabb utazásának állomásait pörgetik le a szemünk előtt.
A Wild Hunt első részének vége aztán kicsit kettős érzést keltett bennem, ugyanis ezt talán túl nagy falat volt meglépni, de hát nyitottak vagyunk. A vadászatra meghívott Hellboy szokásos stílusával keveredik szóba egy maszkot viselő (ez a vadászaton nem ritka) egyénnel, akinek a családi örökségnek számító házát éppen maga Hellboy égette fel nem is olyan régen. A gyors egymásutánban történő dolgok aztán a végére kicsit hirtelen, de érdekesen torkollnak egy gyilkosságba, avagy gyilkossági kísérletbe, hogy aztán senki se tudjon semmit sem, és mindenkit arra ösztönözzön, hogy a kosarába helyezze januárban is a soron következő Hellboy-számot.
A rajzokért Duncan Fegredo a felelős, aki most a lehetőségekhez mérten nagyot alkotott: Mignola legjobb formáját utánozza, egy csipetnyi egyéni ízt is belelopva, hogy a végeredmény egy szemet gyönyörködtető külsővel megáldott komik legyen. A Wild Hunt tehát tervezett hosszúságából kiindulva igencsak fontos esemény lesz a 2009-es évben, a feléig minimum velünk lesz, feltéve persze ha nem esik áldozatául a csúsztatásoknak. Mondjuk ez utóbbit azért nehéz elképzelni a kiadó egyik zászlóshajójáról. Addig is marad nekünk az új sztori nagyon érdekes, lendületes és nagyon, de nagyon és még annál is inkább titokzatos nyitánya.

B.P.R.D.: War on Frogs #2

A War on Frogs első füzete még bőven nyáron jelent meg, és másról igazából nem is szólt, mint egy kiadós csihipuhiról egy katona és az újabban elég komoly veszélyeket jelentő szörnyek közt. Lehetséges magyarázat arra a füzetre a hangulatfestés, azaz hogy elmélyítsék a leselkedő veszély érzetét, mindezt egy one-shotba ágyazva, de ez is elég összetákolt indok a létezésére. A közbeékelt Warning sztoriról már írtunk: a néhány hiba ellenére elég élvezhető, de ugye korántsem letudott történet volt, erre decemberben már meg is kaptuk a War on Frogs második részét. A füzet kísértetiesen hasonlít elődjére, de egyáltalán nem a történetmásolásra gondolok, sokkal inkább arra, hogy ezt sem lehet igazán hova pakolni.
A képregény ismét egy one-shot keretein belül mesél egy összecsapásról a szörnyek (frogs) és egy kabinban ragadt katonai egység között. Abe Sapien a távolból rádión tartja velük a kapcsolatot, azonban reakciói, illetve tehetetlensége olyannyira zavarbaejtő, hogy szavakat is nehéz találni rá. Miközben hullanak az emberek, mint a legyek, Abe ott rádiózgat, beszélget, a szájába adott mondatok pedig szinte a legkisebb jelét sem adják meglepettségének. A képregény eszköztárával élve a feszültség mozgókép és hangok híján főként az arckifejezések, illetve a szereplők mondókájának megbuherálásával (betűtípus nagyra vált, indulatszavak, stb) jeleníthető meg, ezeknek itt szinte nyomát sem találni. John Arcudi jegyzi a történetet, aki azért valljuk be, nem egy rossz író, főleg korábbi munkáit figyelembe véve, de tényleg érthetetlen, amit ebben a számban művel. Az már csak a ráadás, hogy a legvégén az egyetlen életben maradt katonának sikerül EGYEDÜL kiverekednie magát az áldott és éltető, napfénnyel megfestett, oxigénben dús levegőjű külvilágba, hogy aztán a villám gyorsaságával érjen véget az ő élete is. Ezekről a szörnyekről már mindenki tudja, milyen veszélyesek, felesleges az újabb bizonyítéka ennek!
A vicc viszont most jön. Ha az említett kezdő bakik nem lennének, és még jónéhány botlást elfelejtenénk (értsd: az alaphelyzetet meghagyva újraírnák az egészet), nem lenne ez egy rossz sztori: minden együtt van egy sokadkategóriás, de még besorolható, feszültséggel teli majdnemhorror egykéhez. Feszültségnek ott a bezártság érzete, no meg a hirtelen a semmiből felbukkanó szörnyek.
A rajzstílus mindezt alátámasztja: John Severin rajzai egyáltalán nem szépek, de hangulatukban tökéletesen passzolnak az általam vizionált (tehát nem pont ehhez) és megálmodott sztorihoz, ugyanis az olcsó horrorsztorik küllemét idézi a küllem, ám a mellé belecsempészett, főleg a ruházat kidolgozottságában megnyilvánuló részletesebb ábrázolás modernizáló erejével ma is megállja a helyét. Egy olvasást mindenképp megér, másért nem, hogy láthassunk egy Fantomra hasonlító Abe Sapient, ami azért ritka, valljuk be. Nincs mese, újra kell ezt írni!

Indiana Jones and the Tomb of the Gods #3

Így is van: egy valamire való Indy-rajongó tűkön ülve számolgatta a napokat, rágta tövig a körmét, hogy egy újabb szeletnyivel gazdagodjon a mítosz, azaz jöjjön már ki végre az új kaland utolsó előtti része. Decemberben aztán meg is érkezett, és tarolt az új szám. Jones eddigi klasszikus kalandjaihoz méltó módon ez a szám is bővelkedik a “hajszál híján” jelenetekben, melyek közül talán a legutóbb félbe hagyott, cápákkal körülvett Indy és egy csinos lány, Janice duójának kálváriája volt most a legemlékezetesebb.
A gonosz náci ellenfelek megkaparintották a “kulcs” mindhárom darabját, valamint egy társukat is elrabolták, így a látszólagos teljes kilátástalanság telepedett főhőseinkre (már megint), de hát Indyt nem abból a fából faragták, hogy kedvét szegje egy efféle kis semmiség: nagyszerű ötleteivel, és nem mellékesen humorával majdhogynem játszi könnyedséggel kerülnek ki egyik bajból, hogy aztán a másikba homlokegyenest szaladjanak bele. Se térkép, se semmi, hogy aztán egy nem, vagy csak alig várt csavarral ismét játszmában legyenek: hát nem ezért imádja mindenki a kalandorok kalandorát? Dehogynem. No meg abban is van valami, hogy a gyönyörű Janice önmaga eladná ezt a lapot, ha egy kicsit többet vetkőzne, de a mostani szám visszafogott, mégis valamennyire adrenalinemelő erotikája se kutya. Emellett az már szinte menetrendszerű, hogy Indy mellé a sors mindig egy szószátyár, ám minimum csinos, sőt elképesztően humoros és dörzsölt nőt küld: Janice érdeme, hogy újra helyzetbe kerültek, és esélyük is rohamosan megnőtt a “kulcs” visszaszerzésére. Na de ha mindez nem lett volna elegendő, kapunk a füzet végén egy tisztes kis ostorozós-lövöldözős csihipuhit a jég hátán, ami már csak fahéjjal megszórt, karamellizált hab minden képregényrajongó születésnapi tortáján. Jövő hónapban sajnos csak a konklúzió maradt nekünk, ami a mostani jégtáblás cliffhanger után ismét nagyon várós komik.
A rajzok közt most kicsit kevesebbszer lehet Han Solo arcát felfedezni, de mivel Janice sem egy wookie alkat, ezzel gyorsan ki is békülhetünk. Egyébként a színezéssel együtt egy viszonylag elfogadható belsőt, azaz külsőt kapott, bár tény, hogy így is csak tisztes iparosmunkaként lehet értékelni a vizuális produkciót. Persze ennek megvan az az előnye, mint a popzenének: mindenkinek tetszik, elfogadják, mert jó. Nem különleges, de jó. Így tovább hát, alkotói gárda!

Oldalak: 1 2 3 4