Nem volt soha ilyen jó dolgunk
Héj! Hó! Letszgó!
A 2024-es Budapesti Képregényfesztiválra megjelent a Képes Krónikák kiadó és a Petőfi Kulturális ügynökség együttműködésével készült, a Magyar rocktörténet négy évtizedét elmesélő képregény második része. Itt az idő, hogy végre egyben értékeljük a teljes művet!
A mű keletkezéséről rengeteg cikkben és interjúban lehetett olvasni, most inkább nézzük, hogy önmagában hogyan állja meg a helyét a két kötet!
Popzene- és képregényrajongóként úgy érzem, az ilyesminek én vagyok az abszolút célközönsége, mondhatni a két rajongói csoport közös metszetét képező kör közepén állok.
Sírok, nevetek, meg vagyok hatódva, és nem is nyafognék – de úgy érzem, a magyar képregény szent ügye érdekében hosszú távon hasznosabb, ha felvállalom, hogy fogatlan provokátorként összegyűjtöm kritikai észrevételeimet.
Mondanivalóm van bőven.
(Az, hogy a pop- és a rock, illetve a populáris zene egyéb oldalágai között hol húzódnak a határok, folyamatos vita tárgya. Kérem, nézze el az olvasó ha ezeknek a határoknak a definiálását nem kísérlem meg – hol az egyik, hol a másik kifejezést használom majd a cikkben. Bocsika.)
Mi így vonulunk be a történelembe
A két kötet összesen négy fejezetben, évtizedenként tárgyalja a magyar rocktörténelmet, fejezetenként más-más rajzolóra osztva a feladatot, hogy illusztrálják az író, Kántor Mihály történetét.
Az egyes évtizedek rajzolók közti leosztása jobban nem is sikerülhetett volna. Úgy tűnik, mindenkinek a számára legtesthezállóbb a korszak jutott a választékból.
Az alkotók, elmondásuk szerint hatalmas energiákat fektettek a kutatómunkába: utánajártak például, hogy a fekete-fehér képeken látható gitárok milyen színűek voltak a valóságban. Úgy gondolom, ez a típusú kutatómunka meg is látszik az oldalakon. Kérdés, hogy tényleg ennek kellett-e lennie a fő prioritásnak.
Adok egy kulcsot
Egyértelmű, hogy egy ilyen, korszakokat átfogó, valós szereplők százainak munkásságát feldolgozni kívánó mű létrehozása gigászi feladat, és lehetetlen úgy teljesíteni, hogy az mindenki szájízének megfeleljen.
Teljesen biztos az is, hogy ahány író/rajzoló, annyiféleképpen állna hozzá a kép koherens egésszé formálásához. Hiba lenne tehát elvárni a teljes objektivitást – sőt, már azt sem egyszerű megfogalmazni, hogy mit jelenthet az objektivitás egy ilyen esetben.
Mégis megkísérlem felsorolni, hogy szerintem milyen indokolt elvárásaink lehetnek egy Magyar Rocktörténetről szóló képregénnyel szemben:
Van, akit ösztön hajt és van, akit az értelem
A Magyar Rocktörténet önálló mű, ám nem előkép nélküli.
Korosztályomból, a mai negyvenesek közül sokak számára meghatározó élmény volt a francia Dutfoy-Farran-Sadler szerzőhármas képregényes rocktörténete, amely 1989-ben jelent meg magyarul, Gasner János értő fordításában.
Nem lenne helyes, ha a Magyar rocktörténet képregényt csupán a francia műhöz mérten értékelnénk, ám mivel az alkotók is lépten-nyomon hivatkoznak rá, mégis érdemes összehasonlítani a két dolgozatot.
Egy biztos: semmiképp nem lett volna jó, ha a magyar csapat egyszerűen lekoppintotta volna az előképét. Ideális esetben egy más ízű, de hasonlóan magas színvonalú képregényt tettek volna le az asztalra. Nyilatkozataik alapján ezt maguk az alkotók is így gondolták.
Sikerült-e egy egyedi ízt vinni a műbe, vagy a fürdővízzel együtt a tankcsapdás ruhácskába öltöztetett gyerek is kiöntésre került?
Hiperkorrektek lettek mind a ketten
Mi az, ami a Francia Képregényes Rocktörténetet megkülönbözteti a magyar kötetektől?
1 – Szex, drogok, szabadság.
Ahogy a magyar popzene fejlődését, a magyar Rocktörténeti képregény megszületését is nagyban befolyásolta a magyar piac szűkössége. Itt tényleg mindenki ismer mindenkit. A francia képregényeseknek a munka végeztével nem kellett leülniük könyvbemutatót tartani Chuck Berryvel vagy Elvis menedzserével, a hírhedt Parker ezredessel.
Nem kellett figyelembe venniük, hogy melyik zenekar a külügyminiszter kedvence.
Azt hiszem, egy ilyen mű objektivitásának ritkán tesz jót, ha a benne szereplő valóságos alakok túl közel kerülnek az alkotókhoz.
A kötetek olvasói számára például egyértelműnek tűnhet, hogy a magyar rockzene messze legfontosabb alakja Nagy Feró. A Nemzet Csótányának érdemei számosak és vitathatatlanok, azonban úgy érzem, más, hasonlóan fontos figurák kissé el lettek hanyagolva.
2 – A Francia Rocktörténetben egy csapat stilizált macskafigura vezet minket végig az egyetemes rocktörténeten. Itt egy Pallaghy Károly (Karcsi) nevű kitalált főhős nézőpontjából látjuk a dolgokat.
A macskák jó arcok. Karcsi már valamivel kevésbé.
A rock katonái
Dutfoy, Farran és Sadler macskái a pop/rockrajongók különböző típusait testesítik meg, a popper csitritől az értelmiségi kritikusig, akik akár oldalanként egymásnak passzolva a labdát, a karakterüknek kedves rockzenei stílust és művészeket mutatják be.
![]()
A macskabanda és Karcsi arcai az évek során
Karcsi életútjának korszakai nagyjából a könyv fejezetenként, azaz évtizedenként változnak: A 60-as években a Magyar Televízió közvetítőstábjában dolgozik, a 70-es években zenekarával próbál érvényesülni, a 80-asokban a szocialista zeneipar szekerét tolja, a 90-esekben pedig a megváltozott piaci körülményekhez alkalmazkodó zeneipari háttérember lesz.
Érdekessé válik-e mindettől Karcsi?
Amikor egy központi figura köré fűzzük fel egy történelmi művet, nem árt, ha a főhős valamiféle érzelmet vált ki az olvasóból. Személyes dilemmái tükrözhetik a tárgyalt téma, ebben az esetben a magyar pop- és rockzene éppen aktuális, alapvető problémáit – pláne hogy ilyenekből soha nem volt hiány!
Karcsi életútja lehetőséget adott volna az írónak arra, hogy egy érdekes, egyedi jellemet alakítson ki a figurának: szembesülhetett volna olyan etikai kérdésekkel, amelyek súlyosan befolyásolták a magyar rockzene fejlődését. Ez valahogy mégsem történik meg, vagy nem elég hangsúlyosan, nem elég átélhetően.
Pedig ez lenne az, amitől az olvasó kötődni tudna a karakterhez, nem pedig az, hogy hány csaja és felesége volt.
Karcsi Lubickol a langyos tóban, leginkább a magánéleti problémái izgatják.
Megismerjük őt, de bennem speciel nem kelt különösebb szimpátiát, nem tudok vele azonosulni.
Egy példa: a zenerajongó főhős a szocialista zeneipar irányítója, a széles körben popcézárnak is hívott Erdős Péter mellett vállal munkát. Ez lehetőséget adott volna némi érdekes jellemfejlődésre: Karcsi elgondolkodhatott volna, hogy tényleg a jó oldalon áll-e. Ez akkor is érdekes lehetne, ha végül úgy dönt, hogy marad tovább egy fogaskerék a gépezetben. Az alkotók azonban nem igazán éltek ezzel a lehetőséggel.
A 80-as években a hanglemezgyár alkalmazottaként magnóval járja végig azoknak a bandáknak a koncertjeit, akiknek “van közönsége, de egyelőre kilátásuk sincs arra, hogy lemezszerződéshez jussanak.”
“No és miért nincs rá esélyük, Karcsikám?” – tehetnénk fel a kérdést – “Csak nem te és a főnökeid áldásos tevékenysége miatt?”
“Persze értjük: te nem kémkedésből, hanem magáncélokra vetted fel a koncerteket. Aztán csak poénból nyomtad fel Erdős Péternél a CPG-t, akiket aztán emiatt végül lecsuktak.
Hát, ez kellemetlen, na de spongyát rá, az élet megy tovább, nemdebár?”
Karcsi számomra nem kifejezetten negatív figura – inkább jellegtelen, megalkuvó. Azt hiszem, rövid ideig kijönnék vele. Egy kocsmában egymás mellé kerülve egy-két óráig szívesen hallgatnám a történeteit, de hogy jó haverok nem lennénk, az tuti.
Ha az utolsó jelenetben feltűnő ifjú újságíró feltenné Karcsinak a kérdést:
“Miért hagytátok, hogy így legyen?”, Karcsi értetlenkedve válaszolná:
“Mit nem kellett volna hagynunk? Hiszen szuper volt minden!”
Ez a két kötet a magyar rockzene története – egy Karcsihoz hasonló ember szemszögéből. Jó lett volna, ha valaki más az idegenvezetőnk az úton.
Ugyanakkor, ha teljesen átadjuk magunkat annak a koncepciónak, hogy a kezünkben tartott könyvek kifejezetten egy Karcsi-szerű ember visszaemlékezései és képregényekről alkotott elképzelései szerint készültek, a kötetek sok további hiányossága felett szemet hunyhatunk.
Karcsi a hibás!
Érdekeljen a történelem, de ne legyen fontos a megoldás
A francia rocktörténeti képregény macskáira egyvalamiben a saját hazai pályájukon is köröket ver Karcsi és a magyar képregényes brancs: sokkal hatékonyabban kerülgetik a forró kását.
A 60-as évek bemutatása az 1966-os táncdalfesztiválnál kezdődik, amelynél kevésbé rakenroll esemény talán nem is volt a műfaj hazai történetében – maximum az 1968 utáni táncdalfesztiválok!
A fesztivál fellépői eleve egysíkúan vannak bemutatva, nem érzékeljük közöttük a minőségi különbséget.
A sűrű szövegdobozokban elolvashatjuk, hogy a zsűri hogyan méltatta Kovács Kati Nem leszek a játékszered című dalát, de azt nem tudjuk meg, hogy a rendezvény legnagyobb botránya abból lett, amikor az elődöntőben Szörényi Levente a klubokban megszokott vonaglással kiabálta a mikrofonba, hogy “fáj-fáj-fáj-fáj minden csók!”.
![]()
Melyik a kakukktojás?
Már itt, az elején szembesülünk azzal, hogy a képregény rajzai a legsablonosabb módon ábrázolnak egy-egy rendezvényt, miközben a lényeg a terjengős szövegmezőben van, ráadásul úgy megfogalmazva, hogy ember legyen a talpán, aki nem alszik el rajta.
Nem látunk semmit abból, ahogy az egyetemi klubokban az amatőr zenekarok elkezdik játszani a “Luxemburgi stílusú” zenéket, nem tudjuk meg, milyen nehéz volt hangszerekhez jutni, nem vagyunk ott a nógrádverőcei táborban, ahol Szörényi és Bródy először megpróbál magyar nyelvű dalszövegeket és saját beat-dalokat írni. Pedig a magyar poptörténet izgalmas pillanatainak sokkal inkább ezek voltak a helyszínei, mint az Erkel színház.
Sajnos nem állnak össze a mondatok
A képregény szigorúan a felszínen egyensúlyoz: nem merészkedik mélyebbre, a rockzene fejlődését befolyásoló társadalmi igények bemutatásáig, de azt az emelkedett, katartikus élményt sem sikerül átadnia, amit egy zenerajongó a kedvenceit hallgatva átél. Nem jön át, hogy mit jelenthettek a fiataloknak ezek a dalok a szocialista Magyarországon.
![]()
A magyar rocktörténetből fájdalmasan hiányoznak az ilyen egyszerű, direkt alapvetések. (Dutfoy-Farran-Sadler: Képregényes Rocktörténet, 1988)
A követhetőség terén is akadnak hiányosságok: remek, hogy szó van az olyan, mára talán elfeledett zenekarokról, mint a Scampolo, de az időben ugrálva elmondott egyéni történeteket laikus olvasóként elég nehéz időrendben elhelyezni. Az évszámok ugyan benne vannak a narrációban, de nem hinném, hogy a flashbackben elmesélt jelenetsor alapján sokan összerakják, hogy a Scampolo a beat, előtti idők kedvelt együttese volt, akiknek a népszerűsége a Beatles és követőik megjelenése után, történetünk kezdetére igencsak megcsappant.
Ilyesmi sajnos többször is előfordul ebben a képregényben.
Szép szavak, mind jöhet
A köteteket olvasva egyre inkább az volt a benyomásom, mintha szánt szándékkal a legkevésbé izgalmas mozzanatokat mutatnák be a képkockák. Sűrű, lexikonbejegyzés-ízű szövegben olvashatunk az 1968-as prágai tavaszról, közben a képen azt látjuk, hogy Budapesten az arctalan, fegyelmezett tömeg az olvasónak háttal az augusztus 20-i tűzijátékot szemléli. Fordítva biztos, hogy izgalmasabb lett volna.
A továbbiakban is rengetegszer előfordul, hogy a rajzon egy nekünk háttal álló, statikus tömeg bámul egy távoli koncertet, miközben az ezzel egyidejű, valóban fontos, néha sokkal látványosabb eseményekre csak az elképzelhető legunalmasabb módon megfogalmazott apró betűs szöveg utal – de szigorúan csak érintőlegesen!
A szerzők a mélységben rejlő konfliktusokat, bár esetenként felsorolják, nemigen teszik átélhetővé.
![]()
A 60-as évek közepén a magyar fiatalok LSD híján ilyen szövegeket olvastak, ha egy kis kábulatra vágytak
Az Illés, a Metró és az Omega együttesek rajongótáborainak néha pofozkodássá fajuló ellentéte a magyar rocktörténet egyik mindenki által ismert jelensége. A képregény ezt az alapvető konfliktust ilyen terjedelemben, mélységben és ennyire dinamikusan ábrázolja:
![]()
A Metro klub az nem egy homlokzat! Vagy mégis?
Majdnem teljesen kimaradtak a tüskék, a fájdalom, a düh. A karrierek, amelyeket a kedélyes öregemberként ábrázolt Erdős Péter tört ketté azért, hogy a Neotonnak ne legyen konkurrenciája.
A kötetek gyerekek kezébe is kerülhetnek, úgyhogy valamennyire érthető, hogy az olvasó nem látja konkrétan, mi az a szöveg, ami egy Karcsi által egy CPg koncerten felvett kazettán sokkolja Erdős Elvtársat – de nem is baj, hiszen egy panelnyi rémület után ismét kedélyes, nyugodt öregúrként érdeklődik, hogy kik is ezek a punkok, akik ennyire szidják őt.
![]()
A 80-as években mindenki, FOLYAMATOSAN vigyorgott, mint a vadalma. (Kivéve a CPG. Nem is csoda, hogy lecsukták őket!)
Az 1981-es Tatai rocktanácskozás is úgy jelenik meg, mint egy barátságos őrsgyűlés, ahol simán megválasztják a Mókus őrs tisztviselőit. Olyasmik említés szinten sem merülnek fel, hogy a jelenlévők évtizedekkel később is vitáztak arról, hogy Bródy János megtagadta-e a punk/újhullám zenészeit.
![]()
Erdős Péter és Tóth Dezső, a két jóságos, mosolygós bácsika, megmondja a tutit az apróságok miatt akadékoskodó nyikhajoknak
Képek, amiket itt hagytál nekem
“Zenéről írni olyan, mint építészetről balettozni” – szól a vitatott eredetű aforizma. Mi, képregényrajongók viszont tudjuk, hogy kedvenc művészeti águnk kiválóan alkalmas a zenei élmény vizuális megjelenítésére.
Elég csak belelapozni az oly sokszor emlegetett francia képregénybe: az oldalak kompozíciói mindig az épp tárgyalt zenei stílushoz alkalmazkodnak, a grafikai elemek, feliratok nagyon jól kifejezik annak hangzását. A figurák stilizációs foka az alkotói célnak megfelelően, néha kockáról kockára változik.
A magyar rocktörténetben fejezetenként egységes stílusú, egyenletes, inkább realisztikus színvilágú rajzokat találunk. Az oldalakon általában párhuzamos oldalú, téglalap formájú képkockák sorakoznak, korrekt, ám szinte teljesen izgalommentes kiosztásban, önmagukban véve szép rajzokkal kitöltve.
![]()
A brutális szövegmezők helyett jó lett volna Hendrixnek és Manzareknak több helyet adni, ne adj isten hagyni, hogy áttörjék a képkockák határát!
Nem igazán válik el vizuálisan, hogy éppen egy Apostol- P. Mobil vagy egy Sziámi koncerten járunk. Emberek gitároznak és énekelnek a színpadon, hasonló színvilágú képkockákon – a mozgalmasabbakon esetleg kicsit hadonászva vagy ugrabugrálva.
Nem tudom, hogy ez lustaságból adódik-e, vagy abból, hogy az alkotók senkit sem akartak megsérteni az értékítéletükkel, de úgy vélem, az Apostol-rajongó olvasók is egyetértenének abban, hogy kedvelt zenekaruk nem pont ugyanolyan, mint a többiek – valami oka mégiscsak van annak, hogy pont értük rajonganak!
“Na de hát ez a képregény, nem? Annak ilyennek kell lennie!”- mondaná most erre Karcsi.
Hát, nem feltétlenül, Karcsikám.
Várja, hogy a valódi látványt jelző kürtszó felharsan
![]()
Így csinálják a franciák: Különböző hangszínek ábrázolása képregényen. Dutfoy-Farran-Sadler
Egy vallomással tartozom: egyáltalán nincs ellenemre a kiszámítható, formailag nem igazán úttörő popdalok hallgatása, ám azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a köztudatban általában azok a dalok és lemezek maradnak meg értékesként, amelyek valamilyen szempontból, izgalmasak, egyediek.
Ugyanez a képregényekre is igaz. Sajnos nem mondhatjuk, hogy ez a formabontó szellemiség hatná át a Magyar rocktörténet lapjait, és az oldalakat szétfeszítené a vizuális ötletek sokasága.
![]()
Hát, ettől nem kapott el a leküzdhetetlen vágy, hogy azonnal, századjára is feltegyem a Vadászatot. :-( Pedig a politikai áthallásoktól sem mentes zenék a kedvenceim!
A két kötet inkább illusztrált enciklopédia, mint annak hírvivője, hogy mitől is rock a rock.
A figyelmes szemlélő azért észreveszi, hogy a négy, igencsak különböző stílusú rajzoló közül kik azok, akik egy picit megpróbálták feszegetni a szűkös kereteket, illetve – urambocsá! – szenvedéllyel viseltetnek a pop-rockzene felé.
Nem tudom, hogyan zajlott az alkotás folyamata, de a végeredmény arról árulkodik, hogy a rajzolók már a teljesen kész forgatókönyvet kaphatták meg, a feladatuk pedig a szöveg puszta illusztrációja volt. Egy modern képregény viszont attól működik, hogy a rajzok és a szöveg kéz a kézben, szinergiát alkotva juttatja célba az információt, ahogy egy jól összeszokott kosárlabdacsapat támad. Vagy egy jó rockzenekar.
A műben több helyen észleltem arra utaló jeleket, hogy az író és a grafikus nincsenek egy hullámhosszon, elbeszélnek egymás mellett. Akkor meg mit szóljon az olvasó?
![]()
“Csövesek” érkezése a Fekete bárányok fesztiválra (1981)
Érdemes lett volna a rajzolókat már jóval korábban, az ötletelésnél bevonni a kreatív folyamatba, hátha lett volna egy-két vizuális ötletük a monoton panelkiosztás helyett. És akkor a feliratokról még nem is beszéltünk!
A szövegek elhelyezése is nagyon-nagyon egysíkú, unalmas. Egy zajos, harsány, konvenciókat felrúgó műfajról szóló képregény igazán használhatna többféle betűtípust, hangeffektet a zenék hangulatának kifejezésére! Egy rockzenei képregénynek nem lenne szabad ekkora ziccereket kihagynia.
![]()
Hard Rock/Heavy Metal a francia és a magyar Rocktörténetben. Hiányérzetünket növeli, ha belegondolunk, hogy a Pokolgép együttes nem riadt vissza a Heavy Metalra jellemző vicces külsőségek használatától. (Az utolsó fejezetben Felvidéki Miklós rajzoló kissé azért helyrebillenti a mérleget egy magyar metálról szóló oldallal)
Remélem, látszik, hogy boldog vagyok!
A két kötetet nem merném “A Nagy Magyar Rocktörténetnek” nevezni, de mindenképp elfogadható EGY magyar rocktörténetnek a sok lehetséges verzió közül.
![]()
Felvidéki Miklós rajzoló egy Bob Dylan utalással próbálja meglágyítani a kritikus szőrös szívét - sikertelenül.
Filmes párhuzamokat keresve a képregény nem olyan, mint az “Extázis 7-től 10-ig”, hanem mint az “Ezek a fiatalok” – de ahogy az utóbbi filmnek is megvannak a maga erényei, amelyek miatt érdemes néha újra megnézni, a Képes Krónikák Magyar rocktörténete is ilyen.
Említettem már, hogy nagyon örülök, hogy megjelent ez a két kötet?
Akkor most mondom.
Nem tökéletes, de az irány jó – és remélem, hogy lesz folytatás! Érdekes lehetne például, ha a nagy kép helyett egy-egy magyar együttesre, előadóra, esetleg egyéb fontos szereplőre koncentrálva készülne hasonló rocktörténeti mű.
Itt van például ez az Erdős Péter, aki elég különleges figurának tűnik… A magyar pop története az ő szemszögéből elmesélve? Venném, mint a cukrot!
Vass Róbert
A cikk szerzője Alfabéta-díjas képregény-író és rajzoló, Ágoston, a nukleáris baromfi szülőatyja.
Az első kötet adatlapja itt érhető el, a másodiké itt, online pedig a kiadónál vásárolhatóak meg…