Biológiailag lebomlik-e a düh? – Mocsárlény 1. rész (DCNK #59)

A Swamp Thing volt Alan Moore első sorozata a DC-nél: ellentmondásos hőst formált a karakterből, és olyan témákat emelt be a horrortörténetbe, amelyek ma is megosztják a társadalmat. Miközben bőven nézhetünk koponyákat, vámpírokat, bunyókat, démonokat, és pszichedelikusan színezett oldalakat, a Mocsárlény lábnyomát követve saját ökológiai lábnyomunkra is reflektálhatunk.

A frissen az USÁ-ba érkező ifjú Alan Moore-ra azért nem bízott a DC túl kockázatos projektet: a siralmas eladásokat produkáló, megszüntetésre ítélt Mocsárlény-sorozatot kapta meg. Azon már nem ronthat. Moore gyorsan elvarrta a kifulladó horrorsorozat évtizedes gubancait, lemondott az öröklött főellenségekről és konfliktusokról, és újakat kreált helyettük. Mocsárlény immár nem igyekszik azt bizonygatni vagy megélni, hogy ő ember. Már nem ahhoz ragaszkodik, hogy valaha Alec Holland volt, akit baleset ért: ő egy szörny, aki szörnyű dolgokra (is) képes. Egy olyan szörny, aki az egész föld élővilágával kapcsolatban áll, annak minden rezdülését érzi. Nem tudom, hogyan rezonált egy ilyen lény 1984-ben, amikor a klímaváltozásról még kevesebbet tudtak az emberek. 2019-ben, amikor a klímaváltozás megállíthatatlansága tény, csomagolásmentes alternatívákat keresünk, és valahogy igyekszünk az óceánból kilapátolni a mikroműanyagot, a gondolatkísérlet, hogy ez a lepusztított, kifacsart, méreggel szennyezett bolygó egy hipererős ösztönlényként elénk álljon és szétcsapjon köztünk, elég releváns.

A DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény sorozat első Mocsárlény-kötetében az első kettő Moore-féle történet kapott helyet. Az első négy füzet anyaga a Mocsárlény, azaz Alec Holland szörnylétének és emberi mivoltának viszonyáról és újradefinálásról szól, a második történetív pedig jól adagolja a horror-elemeket, az őrületet, és a misztikumot.

Az anatómia óra című első fejezet még csontokhoz és szövetekhez köti annak kiderítését, hogy kicsoda is Mocsárlény, és kicsoda ellensége, Virágember (Floronic Man), akinek a személyi igazolványában Jason Woodrue szerepel. (Megjegyezném, hogy kár ezért a Virágember-fordításért, hiszen a floronic fantáziaszó nem a virágból, hanem a latin florából, azaz növényzetből, valamint a Floria nevű világ nevéből ered. Az őrjöngő Woodrue pedig minden, csak nem egy virágszál.) Kimondottan érdekes úgy kezdeni egy sorozatot, hogy a címszereplő halott, és a főgonosz szépen lassan és legálisan felboncolja, majd eszik belőle. Woodrue a boncolással és a rituális lakomával nem csupán a Mocsárlény működését, de önmaga hibrid életét is meg szeretné érteni.

Az első történetívben két szörny kialakulását követhetjük nyomon: Mocsárlény Hamlet módjára önmagával viaskodik, és megpróbál valami értelmeset kezdeni emberi múltjával (vajon sikerül neki?). A nemezis Woodrue pedig egyre kevésbé ölti magára emberi álcáját, és egyre nagyobb intenzitással engedi szabadon fékezhetetlen biodühét. Woodrue egy olyan ellenség, amilyen lény maga a Mocsárlény is lehetne. Woodrue biológiai fegyverekkel öl és monológjába igazából nem nagyon lehet belekötni:

Én vagyok az erdők megtestesült fájdalma és keserűsége! Azért jöttem, hogy bejelentsem a zöld évezredet!

Valószínűleg számos állat- és növényfaj, amelyeknek élettere az emberi tevékenység miatt radikálisan beszűkült, lelkes Woodrue-szimpatizáns lenne. Ezzel az elementális dühvel egyetlen klasszikus szuperhős sem vehetné fel a versenyt. Érzi ezt Moore is, ki is élezi és ki is élvezi a helyzetet: (szándékoltan) röhejesen hat a Gyökerek c. füzetben a Föld bolygótól távoli bázisról nagy testvérként figyelő, fémes kütyükkel körülvett, gumiruhás Supermannek és társainak cameója. Ők is tudják, hogy nem pusztán tehetetlenek, de még a nézőpontjuk is nevetséges.

Akkor mit tegyünk? Fenyegessük pofonokkal a fákat?

Woodrue magát a zöld, azaz a növényi világ bosszúálló képviselőjének tartja, az embereket vörös hústömegeknek tekinti, akiktől meg kell szabadulni. Ha ezt az ellentétet nézzük, amelynek színszimbolikája a képregény oldalain sokszor igen okosan jelenik meg, a Mocsárlény nincs könnyű helyzetben, hiszen egyik oldalhoz sem tartozik. Az első történetív fő tétje a címszereplő számára tehát pontosan ez: megtalálni, hogy hova is tartozik (és nem mellesleg megállítani Woodrue-t). Ezt az önkeresést a rajzolók és Tatjana Wood színező több egész oldalas panelban mutatják meg, míg a negyedik füzet végén elénk tárul az önmagát megtaláló, a világot átölelő Mocsárlény képe, háttérben egy pszichedelikus naplemente.

Az ötödik könyvtől új történet kezdődik: démonok fognak riogatni, és lesz elmegyógyintézet is. A démonok által keltett őrület és megtestesült félelem mellett pedig szépen lassan megszületik a következő történetív főgonosza. Mert Moore-nál egy gonosz sem egyszerű, egyetlen nézőpont sem abszolút. A kötet második felében azonnal szembetűnik hogy Abigail, a Mocsárlénnyel egyre ambivalensebb kapcsolatban álló nő, immár nem csak egy mellékszereplő, akit a megfelelő pillanatban meg lehet menteni, hanem egyre fontosabb szerepe lesz az események kimenetelében. Az Abigail-szál a további kötetekben tovább fog bonyolódni, de már itt kezd kirajzolódni a férjezett Abigail körül egy szerelmi geometriai alakzat, illetve az egyik démon is mintha tudna valamit, amiről jobb lenne nem tudni.

Moore írói munkássága során a Mocsárlény mindvégig megtartotta a horror stílusjegyeit, a beemelt ökológiai és (később) társadalmi dilemmák nem zsáneridegen módon, hanem a zsáner mélységeit kibontva jelennek meg. A DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény sorozatban most megjelenő első kötet hiánypótló, a fordításra pedig nem lehet sok panaszunk. Talán még a dadogást kell egy kicsit magyarosítani, tudniillik magyarul ritkán ismételgetjük hogy „én, én,” ha meg vagyunk lepődve. Ezzel együtt is a történetek olvasmányosak, Moore fantáziája pedig lebilincselő.

Szép Eszter

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #59
Mocsárlény 1. rész
Szerzők: Alan Moore, Stephen Bissette, John Totleben, Dan Day, Rick Veitch, Tatjana Wood
Kiadó: Eaglemoss
Megjelenés: 2019. március