Az Első Törvény – képregény

Áprilisban rajtolt Joe Abercrombie A penge maga című regényének (itthon: Könyvmolyképző Kiadó 2010. – bővebben lásd alul a keretes ajánlót) képregény-adaptációja. A firstlawcomic.com oldalán minden páratlan hétköznap új oldallal lett gazdagabb a történet, hogy aztán múlt hét szerdán a negyedik szám (kilencvenedik oldal) után az alkotók meghatározatlan időre szünetet iktassanak be. Ez pedig éppen kapóra jön, hogy szemügyre vegyük az eddig megjelent képregényt!

De mielőtt belevágnék, mit is kell tudni Abercrombie-ról meg az ő trilógiájáról? Nos, talán azt, hogy az angol szerző ciklusát méltán hasonlítják a Trónok harcához, ugyanis az előbbihez hasonlóan egy sötét, karakterközpontú sorozatról van szó. Ennek ellenére nem válik epigonná, ugyanis a melankolikus mélabút gyakran sötét humorral oldja fel, a történet mindössze hat nézőpontkarakterre korlátozódik, emellett a high fantasy (A gyűrűk ura) mellett a heroikus fantasy (Conan, a barbár) toposzait is előszeretettel forgatja ki.

Kikről is szól hát a sorozat?

Az egyikük Kilencujjú Logen, rettegett barbár a fagyos északról, aki valójában csak túlélni szeretne, illetve maga mögött hagyni rovott múltját – ezt azonban megnehezíti, hogy felkelti a világ legnagyobb mágusának a figyelmét, aki a saját céljaira akarja felhasználni. Jezal dan Luthar az úri ficsúr, aki úgy érzi, mindenből a legjobb jár neki, megküzdeni azonban nem szeret értük – legnagyobb pechjére azonban kénytelen bizonyítani az évente megrendezett vívóbajnokságon, hogy valaki lehessen. San dan Glokta egykor ezen sport bajnoka volt, emellett ünnepelt katona – miután azonban az egyik háborúban elfogták és megnyomorították, csak az inkvizíció fogadta be, mint a fájdalom szakértőjét.

Találkozhatunk még Colleem West századossal, Luthar ivócimborájával és Glokta egykori barátjával, aki a vívóbajnokság megnyerésével szerzett magának rangot, ám a nemesek mégsem felejtik el, honnan verekedte föl magát. Kutyaember Kilencujjú északon maradt bajtársainak egyike, aki remek felderítő, noha folyton vészhelyzetben jön rá a vizelhetnék. Ferro Baldzsinn egy szökött déli rabszolga, akit egyedül a bosszú éltet.

A végére maradt Bayaz, az Első Mágus, aki első pillantásra Gandalfnak tűnik maxra tekert zsémbességgel, hogy aztán a történet előrehaladtával kiderüljön, talán még Szarumán is a gatyájába csinálna tőle. Az ő fejébe nem látunk bele, de mivel gyakorlatilag ő mozgatja a szálakat, ezért erre nincs is szükség.

Ők történetünk hősei, márha a hős szót a legtágabbi értelemben használjuk. Igazából csak annyira képesek a világot egy jobb hellyé tenni, mint a Watchmen hősei… persze, valahol Alan Moore maszkos igazságosztóiba is több emberség szorult, mint Abercrombie kompániájába.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a karaktereknek ne lennének emberi, gyengéd pillanataik, és sokukban az igény megvan, hogy jobb emberré váljanak, csak a képesség hiányzik, így a történet olyan messzire elkerüli a boldog befejezést, amilyen messzire csak lehet.

Az Első Törvényt igazából a szereplők viszik el a hátukon, nem pedig a világ. Az alapfelállás ugyanis meglehetősen hagyományos: van itt az Uniót északról és délről támadó ellenséges sereg; orkszerű félállati lények; rettegett és a múlt ködébe vesző ereklye; szellemek, ghoulok, pusztító varázslatok, a természet törvényeit a feje tetejére állító varázstornyok. A szereplők egymáshoz és a világhoz való hozzáállása mégis ad egyfajta sajátos ízt az egésznek.

Dehogy is működik mindez képregényként? Az Első Törvény adaptációja már csak ezért is érdekes, elvégre háromféleképpen is lehet nézni: miként működik adaptációként, miként működnek az újonnan felkerült oldalak önmagukban, illetve miként működik a négy szám önmagában, együtt.

Ami az adaptációt illeti, érdekes, hogy a fantasy irodalom sosem szűkölködött képregény-átiratokban. Elég csak a magyarul is megjelent A hobbitra gondolni, de a lista ennél jóval hosszabb, így nem kerülhették el az adaptálást az olyan sorozatok, mint a már említett Trónok harca, Az Idő Kereke Robert Jordantől, Raymond E. Feist Résháborúja, illetve Drizzt do’Urden és a Sárkánydárda krónikák hősei. Ráadásul ez a minden második hétköznapi frissítés sem egyedülálló, Karl Schroeder Virga sorozata is erre a sorsra jutott. Ám annak ellenére, hogy távolról sem fedtem le az összes átiratot, eredeti fantasy képregényekben érdekes módon mégsem bővelkedünk.

Ez persze megérdemelne egy külön cikket – esetünkben a lényeg, hogy Az Első Törvény egy élő és viruló zsáner egyik képviselője. Ráadásul az a Chuck Dixon írta át képregényre, akinek a nevéhez a már említett A hobbit is kötődik, tehát van némi tapasztalata fantasy-adaptációk terén. Mit várhatunk hát el a szóban forgó képregénytől?

Első sorban azt, hogy pontról pontra követi a történetet, szépen besűrítve a lényeget, ugyanakkor egyetlen lényeges momentumot sem hagy ki vagy kurtít meg. Ami nem kis erény, tekintve, hogy az adaptáció kényes dolog, ami egyik közegben működik, az nem feltétlen működik a másikban. Dixon azonban szépen átmenti a csípős narratívát egy-egy szövegdobozban, amit egyébként rendkívül mértékkel használ. Máskor viszont egy képi váltással oldja meg a regényben leírtakat.

Persze ebben segítségére vannak Andie Tong rajzai (aki egyébként Az Idő Kerekének képregényre vitelében is részt vett), amelyek megint csak különféle trükkökkel próbálják visszaadni az eredeti hatást: sziluettek, a harc során kaotikusan széttöredezett panelek, egyáltalán ahogy a képeken szerepelnek a különböző karakterek. Semmi formabontó nincs bennük, tapasztalat annál inkább.

Ha egy fronton szó érheti a ház elejét, az a karakterek designja: kevés kivételtől eltekintve mindegyik szereplőnek jót tett az adaptáció, különösen a három főbb karakternek. Glokta a regényben csoffadt, a bal szeme folyamatosan könnyezik, és jóval idősebbnek tűnik koránál… itt a botja és hiányzó fogai ellenére egy jóképű férfinak néz ki. De ugyanilyen fess legény lett Logen is, akinek csak valami alibi vágás van az arcán, a regényben ennél egy kicsit összevagdaltabb és markánsabb ábrázolásra emlékszem. Jezal ugyan nem kimondottan megviselt, de valahogy az olvasottak alapján kicsit nagyobb nyikhajnak képzeltem el, nem pedig a Szőke Hercegnek.

Persze, ebben sincs semmi meglepő, hiszen Aragornt és Tölgyfapajzsos Thorint is kikozmetikázták, ahogy a Trónok harca sorozat legtöbb rusnya karaktere is teljesen vállalható lett. Ugyanakkor az eddig látottak alapján kicsit többet vártam volna a sankáktól, akik ugyan orkklónok, de azért mégsem ennyire nyilvánvalóan. Sult főlektor ellenben telitalálat lett, őt már a regényben is így képzeltem el.

De elég is az összehasonlításból: hogy működik Az Első Törvény képregény önmagában? A minden páratlan hétköznap történő frissítés kiváló ahhoz, hogy a képregény-olvasásból egyfajta reggeli rituálé váljon a kakaó/kávé és a sós kifli mellé. Megvan az öröme annak, hogy a hétfő reggel nem csak egy új hetet hoz magával, hanem egy új oldalt is, amit szépen, alaposan szemügyre vehetünk. Így olyan dolgokon is megakadhat a szemünk – különösen, ha elolvassuk az alkotói kommentárokat –, amik felett egyébként átsiklanánk.

Az eddigi kilencven oldalt egyben elolvasva pedig jobban megtapasztalhatjuk a képregény dinamikáját, amit oldalanként olvasva kevésbé éreztünk. Érdekes például ráébredni arra, hogy egy jelenetet majdnem egy hónapig olvastunk, és mégsem lett túlírt – sem pedig összecsapott – csupán annyi, amennyi kellett egy karakter vagy egy helyzet bemutatásához. Persze, az első négy szám még kevés ahhoz, hogy igazán beinduljon a történet, így még csak a figurák egyik fele került a táblára. Kimondottan kíváncsi vagyok egyébként, mennyi idő lesz elmesélni a teljes trilógiát képregény formájában… lehet, hogy ezzel a tempóval a Jég és tűz dalának utolsó kötetével egy időben fogunk a végére érni.

De akárhogy is, a képregény egyik erénye az, hogy ingyen elérhető – így bárki maga elolvashatja, és eldöntheti, mennyire volt hatással rá.

Az Első Törvény: Első könyv (Joe Abercrombie)
Kilencujjú Logennek, a hírhedt barbárnak végül elfogyott a szerencséje. A kelleténél eggyel több viszályba keveredett bele, és hamarosan halott barbár válik belőle. Nem marad utána semmi, csak vacak dalok és halott barátok. Jezal dan Luthar, az önzőség szobra nem vágyik veszélyes kalandokra, legföljebb a vívópáston szeretne dicsőséget kivívni magának. Csakhogy kitörni készül a háború, és a fagyos észak csatamezőin sokkal véresebb szabályok szerint küzdenek. Glokta inkvizítor, a nyomorékból lett kínvallató semmit sem szeretne jobban, mint hogy koporsóban lássa hazatérni Jezalt. Persze ő mindenkit gyűlöl. Aki az árulást próbálván száműzni az Unióból, egymás után hallgatja a vallomásokat, annak aligha marad ideje barátságokat kötni.
KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ KFT. | 630 oldal | 2010.