Allansia Bérgyilkosai – középnehéz kockavetés

Hamarosan megjelenik a második Fighting Fantasy – gyerekkori nevén Kaland, Játék, Kockázat – kötet a Chameleon Comix – gyerekkori nevén Kaméleon Komix – kiadótól, így elérkezettnek láttam az időt, hogy ennek örömére elővegyem és újrajátsszam az Allansia Bérgyilkosait. Negyedszerre.

A lapozgatós játékkönyvek hazai megjelenésüket követően gyorsan a második helyre küzdötték fel magukat a kölyökkori kattanásaim sorában –a képregényeket már akkor sem verte semmi. Azonban miután az Új Vénusz kiadó sorozata, a Fantázia Harcos is megszűnt, egyszer-egyszer kaptam csak fel egy kötetet angolul. Tökéletes áldozat vagyok: a nosztalgikus érzéseim simán felkorbácsolták az érdeklődésemet, még engem is meglepett, mennyire.

Persze, a nosztalgia önmagában nem elég, hogy hosszú életű legyen a sorozat, szerencsére az első kötet nagyjából az összes előzetes elvárásomnak megfelelt. A kivitelezése remek, igazán strapabíró és takaros kötet. A papírválasztástól kezdve a betűtípuson át minden eleméből árad a jól ismert KJK-hangulat.

A lapozgatós könyvek számomra nagyjából csak annyira jók, mint az illusztrációik. Nos, itt az a helyzet áll fenn, hogy még jobbak is lettek, mint maga a történet. Balla Krisztián illusztrátor (a „képregényrajzoló” megnevezéssel azért várnék addig, amíg egy képregénye is megjelenik) stílusa tökéletesen ötvözi a klasszikus és modern rajzok hangulatát. Egyszerre friss és ropogós, mégis megvan bennük az az öregiskolás báj, amin továbbdöcög a nosztalgiavonat velünk. A szörnyábrázolásai túlzás nélkül olyan remekül sikerültek, hogy érdemes lenne pár printet gyártani belőlük a rajongóknak, egy krakent még én is jó eséllyel feldobnék a falra.

Ugyan az elején még nem lehet tudni, de a sztori gyakorlatilag a Halállabirintus kötet előzménye. Ennek túl sok szerepe nem lesz a játék során, ám az öreg motorosok biztosan értékelik majd a számos easter egg-et – plusz 1 pontot adj hozzá a nosztalgia faktorhoz. A kaland kezdetben elég egyszerűnek tűnik: fogadásból eltöltünk egy éjszakát egy rossz hírű szigeten. A háttérsztori után egyből a szigeten találjuk magunkat, és ahogy várható, nem egy kellemes kempingezésnek nézünk elébe. Ugyan nem szokásom, most mégis egy kis spoiler következik: a felvezetéssel ellentétben ez a kaland bizony nem a túlélésről szól. Az első végigjátszás alatt, egészen az utolsó pillanatig úgy gondoltam, ez egy meglehetősen könnyű kaland. Rengeteg veszélyt el lehet kerülni okos döntésekkel, szinte könnyűszerrel biztosítva a túlélésünket. Ha az lenne a cél. Viszont egyáltalán nem az. Simán elkerülhetjük az életünkre törő bérgyilkosokat, ám ezzel gyakorlatilag el is bukjuk a játékot. A lényeg ugyanis, hogy levadásszuk ezeket a bérgyilkosokat, és ennek tudatában nagyon furán működik a könyv. Egyrészt roppantul lekorlátozza a játékoksokat: egyetlen helyes út van, és hogy azt megtaláljuk, néha olyan döntéseket kell hoznunk, ami teljesen ellentmond a józan észnek és a túlélési ösztöneinknek. A valódi cél tudatában játszva viszont egy meglehetősen nehéz kalandnak nézünk elébe. Nem is az ellenfelek legyűrése lesz a legnagyobb gond – sőt, szinte egyáltalán nem jelentenek kihívást egy idő után – hanem a megtalálásuk. Az egyik bérgyilkos olyan ügyesen vadászik a fejünkre, hogy csak harmadik nekifutásra sikerült végül rátalálnom.

Összességében úgy vélem, első kalandnak talán kicsit nehéz, főleg kezdő játékosoknak, azonban így is elég szórakoztató lett az Allansia Bérgyilkosai. Annyit mindenképpen elért nálam, hogy várjam a Halállabirintus új, frissített kiadását. A profi kivitelezés meg azt, hogy a soron következő kalandot, A veszedelmek kikötőjét se hagyjam majd ki.
kóbor