Képeslapok a Plútóról – 7.

Kedves Gabi néni! A házi karantén miatt így, az interneteken adjuk be Tomi, Dani és Zolika háziját a „Mit olvastál a nyáron?” témában. Reméljük, hogy tetszeni fog a tanár néninek!

Kick-Ass: The New Girl Vol. 1

Mark Millar és John Romita Jr. utolsó Kick-Ass-kötete (mielőtt más szerzőkre bízták a karakter sorsát) tartogat meglepetéseket. Mivel Dave Lizewski történetét lezárták, így Kick-Ass gúnyáját ezúttal más ölti magára: egy Új-Mexikóban élő többgyerekes, egyedülálló fekete anyuka, Patience Lee, aki történetesen exkatona, így Dave-nél jóval kompetensebb, ellenben nem igazán vágja, mi is az a szuperhősködés. Patience nem tudja eltartani a családját, ezért bűnözőket rabol ki, miközben szép lassan szuperhőssé (vagy valami jóval nehezebben definiálhatóvá) válik.
Mindebből sejthető, hogy ez nem ugyanaz a Kick-Ass. Nem jobb, nem rosszabb: más – de továbbra is Kick-Ass. Az eredeti alkotópáros a garancia a zökkenőmentes átmenetre. A kötet grafikai stílusában, esszenciájában, megközelítésében, hangulatában továbbra is hamisítatlan Kick-Ass. Ám miközben ugyanolyan ultraerőszakos és kegyetlen, tematikailag jóval több, mint egy lúzer tinédzser téveszmés hatalmi fantáziája. Az érettebb témák, a társadalmi érzékenység és a reálisabb tétek kikezdték a korábbi kötetek egyik központi elemét: a humor ezúttal erősen háttérbe szorult. Ellenben a képregény kvázi-realizmusa érintetlen maradt. Az új Kick-Ass sem méri fel rendesen a tettei következményeit, ezért gyakran találja magát kilátástalannak tűnő helyzetekben. Ahogy korábban is, itt is akad néhány reality check, ahol Millar reflektál arra, hogy a szuperhősködés a valóságban nem olyan, mint a filmekben. Aztán persze újra és újra kiderül, hogy mégis… (Image, 2018)
Dunai Tamás

H.G. Wells’ The Island of Doctor Moreau

Wells regénye a sci-fi műfaj egyik alapköve, amit számtalanszor próbálták meg adaptálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az ember sötét oldalának tükröt tartó történetet Ted Adams és Gabriel Rodríguez vitte ezúttal képregényvászonra, már-már szolgai alázattal, azt az egy különbséget leszámítva, hogy a főhőst, Edward Pendricket, nővé, Ellenné tették. Ez, leszámítva az eredetinél némileg pozitívabb lecsengést – illetve pár megjegyzést Moreau magányos asszisztensétől, Montgomerytől – nem sokat változtat a történeten, és ebben a vonatkozásában – viktoriánus kor, nők akkori megítélése, illetve úgy egyáltalán egy hölgy belecsöppenése egy ilyen közegbe – kicsit több potenciál rejlett, mint amit sikerült kihozni belőle. Ugyanis az alapmű nem csak azt feszegette, hogy mi választ el minket az állatoktól, hanem hogy mi választ el minket attól, hogy istenek legyünk.
Ezt a témát pedig a képregény zseniálisan körül is járja, és így messzemenőleg egyike a legsikerültebb adaptációknak, de ahogy azt a készítők megállapították, Moreau alapvetően egy maszkulin, ótestamentumi istenségnek állítja be magát kísérleti alanyai előtt, aki félelemmel próbálta meg „civilizálni” őket, egy olyan kultúrát létrehozva, ahol magasan ő áll mindenki fölött – ezt talán egy kicsit jobban szembe lehetett volna állítani a hasonlóan archetipikus feminin Anyaképpel, ami empátiával, és nem megtorlással próbál embert faragni másokból. Persze Ellen maga egy húsvér átlagember, aki ugyanúgy sodródik az árral, mint férfi megfelelője, azzal a különbséggel, hogy kétségbeesés helyett legbelül a problémák megoldásán tűnődik, ami szerethetőbbé teszi elődeinél. Emellett gyönyörűek Rodríguez rajzai, amelyek egyszerre mutatnak be egy idegen világot és rejtik a misztikum köde mögé. Egy ilyen adaptációt szívesen olvasnék Az időgépről is. (IDW, 2020)

Pusztai Dániel

Snotgirl 1-15

Úgy kezdődött, hogy 2016 őszén egy képregénybolt új megjelenéseknek szánt polcán megpillantottam Őt, Takonylányt. A neve, a rengeteg idézőjellel ellátott grafika azonnal megfogott. Belelapoztam és azonnal levontam a következtetést, hogy pont ez hiányzott életemből. Az, hogy megismerjem a fiatal divatinfluenszerek mélység helyett szélességben mérhető világát. Azóta eltelt néhány év, költözés miatt elakadtam néhány számmal, de nem rég pótoltam őket és most elolvastam az összes eddigi számot. Nem sok az a 15 szám 3 év alatt, de a mainstream és indie határvidéke mindig is ilyen rendszertelen volt odaát is. Bryan Lee O’Malley tulajdonképpen megírta korábbi sikerképregényének, a Scott Pilgrim fashion változatát, úgy hogy ennyire jól talán senki nem örökítette meg telefonszemellenzős jelenünket. Közben nincs a tárgytól való távolságot helyettesítő kioktatás, prédikálás, pátosz, de rengeteg a humor és irónia. Ahogyan legutóbb a Paper Girlsnél említettem, ennek is kiemelkedő a körítése – lehet, hogy ez a csajfaktor? Ráadásul a legjobb „Eddig történt” összegzésekkel itt találkoztam. A rajzok nagyon menők, jól illeszkedik a mangás beütés mindebbe.(Image, 2016-)
Szabó Zoltán Ádám

Harley Quinn, Vol. 1: Hot in the City

A DC Univerzum egyik legutóbbi újraindítása során Harley Quinn is otthagyta Gothamet, hogy a saját útját járja. És milyen jól tette, mert rögtön örökölt is egy saját bérházat, bérlőkkel, illetve tágas – bár kicsit lelakott – felső emelettel. Egyetlen szépséghibája, hogy neki kell előteremtenie a fenntartásához szükséges hiányzó összeget, ráadásul ezenkívül valaki egy tetemes vérdíjat is kitűzött a fejére. Milyen jó, hogy segítségére vannak a lakók, Méregcsók – akivel sokkal jobb párost alkotnak, mint Jokerrel valaha is, bár ez talán nem meglepő – , valamint egy kiöregedett kóser kiborg, bizonyos Sy Borg. Az író- és házaspár, Amanda Conner és Jimmy Palmiotti a tőlük megszokott minőségi limonádét teszik le az asztalra, nagyon is szerethető hősnővel és jópofa történetekkel, amihez tökéletesen passzolnak Chad Hardin rajzai, melyek Conner korábbi műveihez hasonlóan rajzfilmszerűek, és, akárcsak Conner, ő is képes hőseit szexin ábrázolni, anélkül, hogy tárgyiasítaná őket. Aki kedveli a karaktert, az mindenképpen tegyen egy próbát ezzel a kötettel! (DC, 2016)

Pusztai Dániel

Fairlady Vol. 1

Az Image Comics időnként relatíve ismeretlen szerzőknek is megjelenési lehetőséget biztosít, a Fairlady alkotói (Brian Schirmer író és Claudia Balboni rajzoló) pedig kétségtelenül rászolgáltak a bizalomra. Epizodikus felépítésű fantasy világban játszódó magánnyomozós krimi, női főszereplővel, akinek a társa egy antropomorf macska? Ezek külön-külön ismerős elemek, ám újrakeverésük képregényben annyira szokatlan, hogy a végeredmény kifejezetten frissnek és eredetinek hat. A Fairlady túl különc (a szerzői pedig túl ismeretlenek) ahhoz, hogy nagy karriert fusson be, mégis érdemes lehet sokak figyelmére.
Egy háború utáni fantasy világban járunk, ahol protagonistánk, Jenner Faulds veteránként felcsap fairmannek, azaz magánnyomozónak, és ő lesz az egyetlen fairlady. Persze a nemi egyenlőtlenség itt sem ismeretlen fogalom, így sokszor olyan ügyek kötnek ki nála, amiket a férfiak nem vállal(ná)nak el. A legalább 30 oldalas epizódok önmagukban is kerek sztorik, bár egy-egy elvarratlan szállal, kisebb utalással, elejtett nyommal valami nagyobb felé is építkeznek. Személyes kedvencem a negyedik rész, amelyben egy regény elveszett utolsó oldalának előkerítésével bízzák meg a hősnőt.
A szerzők a krimi és a fantasy zsánert egyaránt keblükre ölelik, posztmodern játékossággal revitalizálva azok bejáratott kliséit. A történetmesélés feszes, fókuszált, mégis jut tér az ötletek kreatív kibontásának. Annyira gazdag mind az írás, mind a megjelenítés, hogy a kötet az újraolvasás során sem veszít az élvezeti értékéből, ami egy krimi esetében hatalmas fegyvertény.
A letisztult vizuális stílus, az átgondolt írás, a kerek történetek, a vagány és okos főszereplőnő, a finoman és folyamatosan adagolt világépítés, a remekbe szabott humor, a karakterek közti szellemes adok-kapok, valamint a krimi és fantasy ilyen elegáns keveréke az elmúlt évek egyik legkülönlegesebb képregényét eredményezi. Zsánerdarabtól ez szép teljesítmény. (Image, 2019)
Dunai Tamás

Chasing Echoes

Újabb kisrealista képregény a Life Drawn (Humanoids) kiadótól. Annyiban különb ez a többitől, hogy nem fordítást adtak ki, hanem eredeti munkát amerikai írótól. A történet pedig nagyon is amerikai, de mi mégis kötődünk hozzá ezer szállal, csak éppen nem úgy, mint a főszereplők.
Egy lengyel molnár Auschwitzot követően Amerikában települ le. Sok évtizeddel később gyermekei és unokái úgy döntenek, hogy felkeresik a család eredőjét. A bökkenő csak az, hogy a leszármazottak egyike sem biztos abban, hol is van az a bizonyos malom. A belső feszültségekkel terhelt család Magyarországon kezdődő K-európai road tripjét követhetjük nyomon ebben a képregényben. A történet ezúttal nem önéletrajzi, de minden lapján érződik, hogy nagyon is valós élményeken alapszik. Talán nem meglepő módon sok alkalmat ad arra, hogy mi is megsértődjünk, hiszen a sarkosan bemutatott helyzeteket nyugodtan magunkra vehetünk mi is, annak ellenére, hogy a történetnek azon a pontján éppen Lengyelországban járunk. Ugyanakkor hiba lenne megsértődni, hiszen a képregény erőssége éppen leplezetlen nyíltsága, óvatlansága. Persze, nem segít, hogy a képregény hangvétele szokatlanul „hollywoodi”, azaz időnként didaktikus, szereplői sokszor inkább kalimpálnak, mint természetesen mozognak. Vegyük észre ugyanakkor, hogy a szerző bőven szolgáltat önkritikával is azzal, ahogyan bemutatja milyen tudatlanul botladozik egykori „őshazájukban” az askenázi/amerikai család. Egy lépéssel távolabbról szemlélve pedig felfedezzük a képregény igazi lényegét, azt hogy a kitagadottság fájdalma generációkon át öröklődik, amin a hivatalos gesztusok olyan sokat nem segítenek. (Life Drawn/Humanoids, 2019)
Szabó Zoltán Ádám

Marvels: Epilogue

Közel huszonöt évvel az eredeti minisorozat befejezése után Kurt Busiek és Alex Ross egy félszám erejéig epilógust kerekített a Csodák korának. Phil Sheldon ezúttal a nemrég újjáalakult X-men és az Őrrobotok első összecsapásának lesz tanúja fiatal lányaival. Kifejezetten aranyos, hogy ez a rövid történet a stafétaátadásról szól, amihez tökéletes keret az új X-men első nagyobb kalandja. Ahogy pedig azt a képregény második felében található interjúban megállapítják szerző urak, ez valójában egy érettebb befejezése az eredetinél – igaz, nem azért, mert Dan Ketchre már a kutya nem emlékszik, hanem mert Gwen Stacey halálánál jobb és éretebb lezárás, hogy a dolgok változnak, és az élet a sok szörnyűség ellenére is megy tovább. (Marvel, 2019)

Pusztai Dániel

Big Black Kiss

Chaykinról már tudjuk, hogy különösen szeret elmerülni a múltba. Ez a comic noir úgy idézi meg a két háború közti ponyvák, és az ötvenes évek hús és vérrel túladagolt képregényeinek világát, hogy közben nagyon is kortárs, sőt sok tekintetben még előremutató és trendteremtő. Megmondom őszintén, nem kedveltem a 1990-es, 2000-es évek erőszakban tobzódó szuperhős és ebből kinövekedett egyéb zsánerképregényeit, talán ezért is volt számomra teljesen zavarba ejtő ez a munka. Közben persze bűnös élvezetet is nyújtott, mert szórakoztató, időnként még a humor is átszüremlett. Ami a rasszokról, szexuális kisebbségekről szóló nyílt, közvetlen beszédet és a szexualitást illeti, Chaykin követők nélkül maradt, de valószínűbb, hogy az azóta eltelt néhány évtized ellene dolgozott. Mindenesetre egy nagyon érdekes kísérlet volt ez. Ajánlanám mindenkinek 28 fölött, de azért kell hozzá gyomor is. Közben kifogytam a helyből és semmit nem mondtam arról, mi is ez. Egyszerű: erőszak, szex, összeesküvések. Eddig rendben is vagyunk, de a végére rohadtul nem hiányoztak a vámpírok. Spoiler, de úgyis elfelejted ezt, mire eljutsz oda. (Vortex, 1989)
Szabó Zoltán Ádám

Black Hole

Ezt a kötetet két külső és egy belső okból tettem a kosárba 5 éve: marha jó volt az ára és tudtam, hogy kötelező olvasmány, és mindig is kedveltem Burns Ligne Claire-t az amerikai undergrounddal és saját meglátásaival keverő rajzait. Képregényeinek mélyebb megismerését nem segítette, hogy azt megelőzően mindössze egy kötetének svéd kiadásával és egy általa rajzolt Iggy Pop CD-vel rendelkeztem. (Ha esetleg érdekelnek egyéb lemezborítós dolgai – pár kalózkiadáshoz éppen ebből a kötetből kölcsönöztek rajzot) A vaskos kötetet néhányszor átpörgettem, és magamnak se vallottam be, de ez nem az én világom. A visszatérő kérdés: miért kell horror és sci-fi ahhoz, hogy beszéljünk valós problémákról, sorsokról? Mégis erőt vettem magamon, nekikezdtem… és le se tudtam tenni, amíg néhány éjszaka alatt ki nem végeztem. A fenti sci-fi/horror virágnyelves körítést lehántva egy nagyon is őszinte és megindító történet kellős közepén találjuk magunkat. Legközelebbi rokona a Blankets, vagyis Takarók. (Pantheon, 2005)
(Burns kapcsán ajánljuk volt munkatársunk, Szép Eszter és Mráz István podcastjét.)
Szabó Zoltán Ádám