A soha véget nem érő krízis

Még az elmémben érzem az OMAC project hangulatát, azt szerettem legjobban a 2006-os Végtelen krízis előzménytörténetei közül. Szegény Beetle. Azok a rémült sárga nagy szemek. A hősök egyre durvább deheroizálása. A Day of Vengeance se volt rossz, ha bárki a DC földöntúli és mágushőseivel szeretne behatóbban megismerkedni némi előismerettel, arra nagyon jó. A Rann-Thanagan háború nekem még átlag amerikai méretben is kicsi volt a rengeteg részletes rajz és csatajelenet miatt. Gyönyörű és érdekes kötet – lenne eggyel nagyobb formátumban. Így csak a zsúfolt rajzokra emlékszem, és hogy olyan fordított Aqauaman-háborúnak tűnt: ott mindenki úszik, itt mindenki repül.

A DC-sorozat különszámaként a Végtelen világok krízise után a Végtelen krízis most magyarul is kijött, és az előzmények miatt olyan izgalommal, icipicit remegősen kézbevevős volt számomra ez a kötet.

Nem azért, mert olyan nehéz, hiszen háromszázhatvannyolc oldal, és aki költözött már képregényekkel, tudja, hogy hiába vékony, de jó tintás a képregénypapír, nem beszélve a kemény kötésről, szóval ilyenből tíz doboz lépcsőztetése egyenlő egy napi utólagos kézremegéssel, hanem azért, mert tudja az ember, hogy ebben aztán mindenki szerepel majd, és csak az a kérdés, ki lesz a főgonosz, aki miatt galaxisok szakadnak, téridő-izületek nyúlnak a végtelenbe és tovább Moebius-szalag alakban. Ki lesz az? És mit akar? Már megint Darkseid vesztette el az Életellenes Egyenlet Kockás Füzetét? Vagy zsebszámológép-alakban feltámadt Anti-Monitor? Victor von Doom? Mi van vele?

Hogyan érnek egybe a szálak, melyek vonulását kiegészítő füzetek százai kísérik, mint a bálnát az apróhalak vagy Tie-vadászok a csillagrombolót. Megszámolta valaha bárki egy-egy Krízis során az elcsattanó pofonokat? Az elcsattanó Holdakat és Földeket?

Egy vicc jut az eszembe először. Hogyan beszélgetnek egy-egy Krízis után a hősök?
– Batman, kérhetek én is egy fagyit?
– Superman, csak egy van.

Komolyra fordítva a szót, A Végtelen világos kríziséből megismert alternatív (vagyis hát maguknak nem, ahogy magának senki, talán még egy MI se, szóval mindenki azt hiszi, ő az eredeti) banda tér vissza a kozmosz színpadára, hogy egyikük-másikuk rendesen a húrok közé csapjon. Ebben a kötetben többen szerepelnek, mint ahányan kimaradtak, ha egy az egyben film lenne belőle, a vége főcím szereplőlistája lenne két és fél órás, mint most egy szuperhősmozi.

Egyre megy honnan nézed, az egy az ötvenkettő vagy kettő vagy épp egy. És ami marad, harag.

Szóval az egyik tag gonoszkodik, mindenki más szív, miközben ő ott áll a közepén mindennek és ideig-óráig azt hiszi, valami olyat alkot, amitől mindenkinek sokkal jobb lesz, közben akiknek jobbat akar, azoknak a nagy része meghal vagy csak egyszerűen szenved. Ez minden esetben így van, kivéve, amikor tényleg rosszat akar az illető mindenkinek. Minél többet haboznak, annál hosszabb a krízis.

Így röviden kivesézve a történetet, azt mondhatom, amire számítottam, megkaptam, amit vártam, nagyjából beteljesült, és tetszett a végeredmény.

Geoff Johns-t a Zöld lámpást számomra különösen izgalmassá tudta varázsolni, könnyed, mégis komoly, olvasmányos, várós történeteket írt. Jól karakterizált, amolyan „bevezető-hangulatú”, karakter-beavatós sztorikat. A Végtelen történetet, ilyen óriási haláltáncot levezényelni nem kis feladat lehetett. Azért felemás érzéseim vannak. Nyilván nem a karakterizációról szól egy ilyen, tíz vagy épp öt oldalanként más és más helyszínt és szereplőket váltó sztori, arra ott vannak a kiegészítő füzetek, de így meg ez a rész felszínes marad. Például Superboy Prime „fejlődése” általában nagyon izgalmas, itt mégse úgy jön ki a drámája, ahogy kellene. Kíváncsi voltam, meg tudom-e állni, hogy egy szereplőt megemlítsek a történetből, sajnos nem tudtam. Mindenki benne van, nem mindegy? Cselekményvázra, rövid motivációs elemzésekre és irdatlan mennyiségű pofonra redukálódik a történet. Aztán a végén „már semmi nem lesz ugyanúgy, mint eddig”

Azért, hogy ezt ne csak bevegyük, hanem élvezzük is, legendák felelnek. Phil Jimenez, George Pérez, Jerry Ordway, Ivan Reis, Andy Lanning fantasztikus tehetségű művészei a képregénynek, itt is a legjobb formájukban. Eltérő karakterű rajzolók, mégis a színezés és maga a történet egyenletessé simítják a modernebb és a hagyományosabb vonalvezetés közti különbséget.

Élvezet ezeket az oldalakat nézni, elég jó olvasmánynak is, a fentiek figyelembevételével. Ha minden történet korszakalkotó, akkor túl sok korszak lesz egy idő után. A krízisek, giga-crossoverek olyan, mint a SuperBowl. Évente van, mindig ugyanazok a szereplők, mégis mindenki vár valami történelmi eseményt vár.

A kiegészítő történetek részletező-finomító Superman-sztorik Superman-szakértőktől, mint például Dan Jurgens, olyan rajzolókkal mint Ed Benes vagy Howard Chaykin.

A fordítást most egyáltalán nem éreztem nehézkesnek, mint más DC-köteteknél.

Jó drága képregény, de jó sok anyag is van benne.

Lénárd László

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény 2. különszám
Végtelen Krízis 
Szerzők: Geoff Johns, Phil Jimenez, George Perez, Ivan Reis, Jerry Ordway
Megjelenés: 2019. január