A sikerért szembe kell néznünk belső démonjainkkal – Különítmény: Több, mint ember

Mark Millar és Bryan Hitch képregényének hatása legalább olyannyira tagadhatatlan, mint megosztó mivolta. Emlékszem, hogy amikor először olvastam, lenyűgözött a cinematikus és látványos történetmesélés, a pörgős cselekmény, de arra is, hogy fenemód idegesítettek a karakterek. Olyan érzésem volt, mintha az alkotók az ezredforduló két nagy képregényét, a The Authority-t és a The League of Extraordinary Gentlement vették volna, és az egyik látványvilágát próbálták meg ötvözni a másik karakterkezelésével. Egyikben sikerrel jártak, a másikban kevésbé, állapítottam meg.

És mégis, amikor megtudtam, hogy kiadják a Marvel sorozat részeként, alig vártam, hogy újraolvashassam. Több okból is.

Az egyik, és a legkézenfekvőbb ok az volt, hogy minden hibái ellenére Millar és Hitch a hétköznapi szuperhőstörténetek elvárásaival szemben egy kerek történetet akartak elmesélni. Sajnos ez a fősodorbeli szuperhősöknél ritka, mint a fehér holló, hiszen létfontosságú, hogy az az átkozott vevő megvegye a következő számot, meg az azutánit. Ezért egy olyan történet, ami nem nyit meg rögtön egy újabbat, vagy nem támaszkodik ezer másik füzetre, ellenben kerek egész, aminek eleje, közepe, vége van? Amilyen természetesnek tűnik, annyira elvétve találkozhatunk vele.

Millar célja pedig ez volt, hogy elmeséljen egy történetet a hatalomról, a hőskultuszról, és arról, hogy ezek mit tesznek az emberekkel.

Valójában a Marvelnél senki nem akarta, hogy Millar Bosszúállókat írjon. Az ezredforduló idején jártunk, az X-men szekere dübörgött, meg persze Pókemberé, illetve a konkurens DC éppen akkor robbantott Igazság Liga rajzfilmsorozatával. Furcsa visszagondolni, de akkoriban a Bosszúállók – vagy Bosszú Angyalai – a rivális kiadó nagy csapatának a nyomába nem értek. A DC rajzfilmsorozatán – és akkori képregényfolyamán – érződött, hogy az igazi nagyágyúk fogtak össze. A Bosszúállók azokból a szerencsétlenekből állt, akik azért álltak össze, mert egyébként képtelenek lettek volna eltartani saját képregénysorozatukat. Az X-mennel szemben híján voltak a nagy koncepcióknak és az igazán érdekes ellenfeleknek. Talán mi sem bizonyítja jobban, minthogy pár év elteltével a Marvel azért vitte filmre saját maga Vasembert, Thort és Amerika Kapitányt, mert nem kellettek senkinek.

Millar pedig meg akarta mutatni, hogy ezekben a hősökben igen is van potenciál. Írt is hát egy történetet, ami egyben kőkemény dekonstrukció volt.

Millar ugyanis eltűnődött azon, hogy mi lenne, ha ahelyett, hogy a szuperhősök cowboyokként a saját fejük után mennének, valójában az Amerikai Egyesült Államok érdekeit tartanák szem előtt. Hogy ugyan papíron azért fognának össze, hogy megvédjék a lakosságot az olyan személyek támadásától, mint Magneto, de a valódi céljuk mégis az erőfitogtatás. Hogy mi lenne, ha Amerika Kapitány, akit frissen kiolvasztottak, egy régivágású, soviniszta patrióta lenne? Ha Vasember egy felszínes, sekélyes playboy, Thor pedig egy zakkant hippi, akit mindenki őrültnek néz? És bár a karaktereket továbbra is ugyanolyan idegesítő, tenyérbemászó alakoknak tartom, mint egykor, most valahogy mégis jobban működnek.

Pedig mindannak, ami egykor vitte a sorozatot, most nem lenne szabad. Vegyük például a közeget! Amikor a 2000-es évek legelején a Marvel megalkotta az Újvilágot, szinte görcsösen ügyelt arra, hogy trendi legyen, hogy megmozgassa az akkori célközönséget. Ez ironikus módon éppen, hogy kevésbé teszi időtállóvá a világát – míg az eredeti Marvel Univerzum folyton egy kicsit orvul átírja magát, így mindig napjainkban játszódik, addig a Különítmény megmaradt az ezredforduló közegében.

Így a szuperkatonaprogramot George W. Bush indítja el, az akkor használt legújabb mobiltelefonok ma már őskövületnek számítanak, Rick és Morty helyett Pindur-Pandúr plakátok virítanak New Yorkban, Tony Stark pedig olyan sztárokkal randizik, mint Elizabeth Shannon, akire, töredelmesen bevallom, rá kellett keresnem, hogy konkrétan miben láttam utoljára (Freddie Prinze Juniorról nem is beszélve). Ha valaki most azt hiszi, ezzel most úgy rugdostam a fenti közeget, mint a focilabdát, az téved. Ami egykor talán kicsit görcsösnek is hatott, az most összeért, és kapunk egy kiváló korképet arról, hogy akkoriban mi számított menőnek. Kicsit olyan, mint amikor Logan Az eljövendő múlt napjaiban felébredt a hetvenes években. Már nem csak a kilencvenes évek számítanak régi időknek, de az ezredforduló eleje is.

Nem mintha Millar minden húzása működne, így például hatalmas bakot lő azzal, amikor Tony Stark azzal dicsekszik, hogy egy egész New Yorkot feldúló összecsapást megörökítő DVD-ből hány millió példány kelt el alig pár nap alatt. Ez nem azért nem működik, mert tipikus Millar-féle önfényezés, annak még itt helye is lenne. Azért nem működik, mert teljesen ellentmond az amerikaiak pszichéjének – ahogy, lássuk be, az egész emberiségének, de az amerikaiakéval különösen. Szeptember 11-e annyira tabunak számít még náluk, hogy egyebek mellett ezért is verték el a port az utána tizenöt évvel játszódó Batman Superman ellen c. filmen, mert az első képsorok túlságosan ezt a tragédiát idézték. Ha szuperlények kezdenék leamortizálni a várost, azért nem fizetne a jó nép, hogy lássa.

Érdekes irónia az is, hogy bár minden a szuperhősök kultuszáról szól, a történet éppen az előtt íródott, hogy a közösségi média kibontotta volna szárnyait. YouTube, Facebook, Twitter, Instagram, mindaz, amivel manapság a hírnevet mérik, nincs jelen. Van helyette Larry King, bár legyünk korrektek, talk show-k még akkor is vannak, ha Kingé már véget ért.

Ugyanígy nem lenne szabad működnie a cinikus hozzáállásnak sem, hiszen napjainkban újra az idealizmus lett a menő. Míg akkoriban pont a cinizmus számított mind az intelligencia, mind paradox módon az érzékenység jelének – „a fene egye meg, hogy ez a világ nem úgy működik, ahogy ígérték, és bárki, aki ezt nem látja be, álszent” –, addig napjainkban az idealizmus számít annak – „a világ nem úgy működik, de igyekezzük ezt korrigálni”. De ez az idealizmus itt-ott talán egy kicsit soknak is számít, és éppen ezért virágkorukat élik az olyan sorozatok, mint a Trónok harca, vagy az olyan rajzfilmek, mint az Archer vagy a Rick és Morty.

Részben ezért is működik még jobban egy olyan világban, ahol ki sem látszunk bociszeműen idealista szuperhősökből, és ahol ők képviselik a követendő példát. Részben pedig még azért is, mert pont ennek a sorozatnak köszönhetően kapcsolt a Marvel, amikor hőseit az újkor elvárásaihoz igazította. Mert a Bosszúállókba bizony sokszor bele lehetett látni azt, amit Millar kihozott belőlük, ő ugyanis kollégáival szemben nem bánt kesztyűskézzel a Föld legnagyobb bajnokaival. De hát pont a dekonstrukció lényege, hogy a hősöket nem a saját szemszögükből, hanem a tetteik következménye szempontjából mérjük. A rekonstrukció feladata pedig az, hogy tanuljon mindabból a bűnlajstromból, amivel a dekonstrukció szembesíti.

Tony Stark itt egy felszínes, sekélyes ficsúr, aki kedélyes leereszkedéssel viszonyul másokhoz, kivéve személyi inasát, Jarvist, akivel megállás nélkül szurkálják egymást. Tony Stark a filmekben egy szarkasztikus, fanyar fenegyerek, aki nőfaló létére mégis kötődik személyi asszisztenséhez, Pepper Potts-hoz, és nem tér ki a viták elől, hanem konfrontálódik, mert minden arroganciája ellenére törődik másokkal.

Steve Rogers itt egy magánakvaló, soviniszta patrióta, aki kicsit ősemberként viselkedik. A filmekben egy naiv, félszeg, jóindulatú fiú, aki empátiával viseltetik mások iránt, de ha kell, képes piszkosan harcolni. Thor itt egy lázadó, szélsőbalos hippi, aki Jézusként tekint magára. A filmekben egy eleinte arrogáns herceg, aki hamar alázatot tanul, és pont az által kezdi jóvá tenni a királyi családja által elkövetett hibákat, hogy megkedveli, és magával egyenrangú félnek tekinti az embereket.

Bruce Banner itt egy hatványozottan idegesítő, nyápic, neurotikus roncs, aki úgy is gyógyszerezi magát, hogy már rég nem fenyegeti a veszély, hogy Hulkká változzon. Sokkal jobban érdekli őt az, hogy első legyen a szuperkatonaprojekt hierarchiájában, és a tudománynál többre tartja a pozíciójából fakadó presztízst. Szánt szándékkal hajtja végre magán újra azt a kísérletet, amitől megint Hulk lesz, csak azért, mert kicsinek érzi magát: de ez a Hulk egy kannibál, erőszaktevő, szadista szörnyeteg.

A filmek Bruce Bannerje egy különc, de jószándékú, másokon segítő tudós, aki akaraterővel próbálja meg uralni a benne élő szörnyeteget, amit nem tud kilakoltatni magából, és inkább páriaként tengődik, minthogy más felhasználja Hulkot, aki voltaképpen egy nagy gorillának feleltethető meg.

Hank Pym Hangyája és Janet Pym Darazsa pedig itt még a társaiknál is nagyobb törtetők, akiket csak a rivaldafény érdekel, de a színfalak mögött komolyan bántalmazzák egymást. Nyoma sincs bennük annak a rácsodálkozásnak, ami a filmek Scott Langját jellemzi, hogy Hope van Dyne bizonyítani vágyásáról nem is beszéljünk.

Tévedés ne essék, a Bosszúállók tagjairól íródott az ezredforduló előtt is érdekes képregény, elég csak Tony démonjaira gondolnunk. De sokszor együtt sosem voltak többek a részek egészénél, sőt, még azt is alig érték el, hiszen rengetegszer éppen kioltották egymást. Olyan kémiáról, ami megvolt az X-menben és az Igazság Ligában, nem igazán beszélhettünk.

Millar erre jött rá, amikor felnagyította a hibáikat, és így eresztette össze őket. A Marvel pedig tanult ebből, és a hibákat megtette félelmekké, amik ellen a hősök aktívan küzdenek. A filmek egyik varázsa abban is rejlik, amikor segítenek egymásnak felülkerekedni ezeken.

És ironikus módon ez a rekonstrukció pozitívan hatott vissza a Különítményre is. Mert minél híresebb és népszerűbb valaki, annál nagyobb szüksége van görbe tükörre. Márpedig manapság a csapból is Bosszúállók folynak, a víz sokszor zöld és lila, vagy arany és vörös, esetleg amerikai zászlószínű. Igen, sokkal jobbfejek, mint amilyenek korábbi iterációkban voltak, mégis, szükség van olyan olvasatokra, amik a hősképeinkben rejlő veszélyre figyelmeztetnek.

Ez az, ami visszatekintve tényleg mérföldkővé teszi a Különítményt, hogy immár olyan karaktereket figuráz ki, akik működnek, akik széles körben ismertek. Visszatérő kritika az, hogy a Bosszúállóknak nincs igazán jó ellenfelük – itt a Különítmény attól lesz híres, mert egymással megverekedve lerombolják fél New Yorkot, csak éppen Hulkot külső veszélynek állítják be, amihez semmi közünk.

Nem mintha ezen kívül még ne lennének hibák, így például meglehetősen pozőr, hogy Amerika Kapitány egy tankkal zuhan Hulk fejére, vagy hogy Pymet egy sereg helikopter szállítja óriásalakban, ahelyett, hogy helyben nőne meg. Pont ezek azok a túlkapások, amelyek, jobb, hogy kimaradtak, amelyeket jobb, hogy elkerülnek a filmek világában.

De talán az egyik legjópofább kontraszt az, hogy amikor a Különítmény azon tanakodik, hogy kik is játszhatnák el őket a róluk szóló filmben, csupa jól bejáratott nevet hallunk, mint Brad Pitt (Amerika Kapitány) vagy Johnny Depp (Vasember). Ehhez képest ezt a két karaktert két olyan színész játszotta, akik bizonyítani akartak, és akik egy elcseszett korábbi szerep vagy egy lejtőben levő karrier miatt kockázatosnak számítottak. Brad Pitt és Johnny Depp továbbra se lett szuperhős, leszámítva az egyikük közelmúltbeli cameóját, viszont manapság minden színész szerepelni akar egy képregényadaptációban.

Ez persze talán nem alakult volna így, ha a Különítmény nem visz be másfél évtizede egy gyomrost, amiből aztán okkulni lehetett. Ami változatlanul fontos maradt, hiszen a gyomrosok mindig jól jönnek, hogy ne bízzuk el magunkat.