A kocka el van vetve – Dungeons and Dragons: Betyárbecsület

Ha valaki játszott már asztali szerepjátékkal, az tudja, hogy a látszat ellenére ez a műfaj nem is állhatna távolabb Tolkien alkotásaitól. Míg ugyanis Tolkien a legutolsó tünde náció szintaxisát is kidolgozta Középföldén játszódó regényeihez, addig a szerepjátékok világa egyedül a nagybetűs kalandot szolgálja. Amikor együtt töltötök néhány – a tervezettnél mindig több – órát a barátaitokkal, kitalált karakterek bőrébe bújva, hogy együtt, és nem egymás ellen versenyezve szerezzétek meg a kincset, öljétek meg a sárkányt, vagy amit éppen kitalál a mesélő. Ebben a világban pedig csak az fér el, ami a kalandot szolgálja, minden más legjobb esetben is színes adalék.

Nem olyan egyszerű ezt az életérzést vásznon visszaadni, míg ugyanis Frodóék rendületlenül vándoroltak Mordor felé, míg A Gyűrűk Urában a legutolsó karakternek is megvolt helye a Jó és a Rossz sakktábláján, addig a szerepjáték kalandozói sokszor a fejük után mennek. Epikus pátosz helyett inkább egyfajta őrült, mániákus energia jellemzi, amit nem könnyű megőrizni úgy, hogy egy épkézláb történetet kapjunk, ahol a karaktereket a világ sorsa helyett – jó, olykor mellett – a saját érdekeik motiválják. Korábbi filmadaptációk ezen bizony istenesen el is véreztek.

Persze, az alkotók már az elején ráéreztek a játék savaborsára, amikor a karaktereket az őket eljátszó színészek imázsának megfelelően hozták létre. Michelle Rodriguez rendre kemény, belevaló, de aranyszívű csajszikat játszik? Akkor ő barbár lesz. Chris Pine simlis, de a barátai iránt elkötelezett csirkefogókat? Akkor neki jut a bárd. Justice Smithnek a kicsit esetlen kockák jutnak? Barátom, akkor te varázsló leszel! Még a mostanában szélhámosokat és bűnözőket alakító Hugh Grant is kalandort kapott ennek megfelelően.

Apropó, Hugh Grant, már nem is emlékszem, mióta nem láttam látványfilmben színészt ekkora élvezettel negatív karaktert játszani. Mintha az utóbbi időben szűkében lettünk volna emlékezetes alakításoknak gonoszok terén, Jim Carrey Robotnyikját meg a Pókember: Nincs hazaút visszahozott gárdáját leszámítva mintha csak felvizezett vagy elpazarolt ellenségeket kaptunk volna. Grant viszont akkora lelkesedéssel tűzi ki magára a „rohadék vagyok, rúgj belém!” táblát, hogy öröm nézni.

Ugyanígy működnek azok az apróságok, amik a játék savaborsát is adják, mint a néhány mondatban elmesélhető – és a filmben el is mesélt – eredettörténetek, elszúrt varázslatok, jópofa színes elemek, regimentnyi improvizáció, és egy világ, ami azonnal megszűnik működni, ha egy percig leállunk gondolkodni. Az egész szinte már tényleg olyan, mintha a színészek leültek volna egy kalandra, és ezt kicsit átpofozva végül filmre vitték.

Mondhatnám, hogy a Betyárbecsület mindezek ellenére nem akarja megváltani a világot, de amikor mindenki sokrészes univerzumépítésben gondolkodik, amikor egy film csak a következőnek az előzetese, nos, akkor még ez is erénynek számít. Akadnak persze apróbb hibák és döccenők, és bizonyos fordulatokat messziről kitalálhatunk, de ennek ellenére egy szerethető filmet kapunk.

Azt nem tudom, hogy végül a szóban forgó alkotás elindít egy új trendet, bár már azóta hallani a Sárkánydárda krónikákból készült sorozatról, és egy Dark Sun-adaptáció ellen sem ágálnék, de ez teljesen lényegtelen is. A Betyárbecsület nem felvezetni akar húsz újabb filmet, hanem két óra szórakoztatást nyújtani. Az utóbbi időben mintha ez a tartalomgyártás mellett háttérbe szorult volna – pedig aki játszott már D&D-vel tudja, mennyit számít a jó történetmesélés.

Pusztai Dániel