A felnőttéválás buktatói: Invincible

Töredelmesen bevallom, az Invincible nekem mindig is periférián volt. Egyszerűen azért, amit ifjú hősünk is megjegyez: a képregények drágák. Így bizony sokszor szelektálni kell, és bár így is tudtam a Robert Kirkman, Cory Walker és Ryan Ottley történetét meghatározó hatalmas csavarról, amit kifejezetten szimpatikusnak találtam, valahogy ez a sorozat mindig háttérbe szorult. Jó érzés lenne persze leírni, hogy betéve tudom a teljes történetet, de olykor egy kockának is szembe kell néznie a saját lexikális tudásán tátongó hiátusokkal. Így utólag kicsit bánom, ugyanis az amazon Invincible-je (magyar keresztségben: Legyőzhetetlen), egy friss, szeretetreméltó, jópofa sorozat, ami a több hektoliter kiontott vér ellenére sem válik cinikussá.

Akárcsak legtöbb kortársa, úgy Mark Grayson is szeretne szuperhőssé válni. Kiváltképpen, mivel apja, Nolan Grayson Omni-Manként a Föld legnagyobb hőse, aki számára a világ megmentése mindennapi rutin. Így amikor egy nap Marknak végre jelentkeznek a képességei – repülés, emberfeletti erő, sebezhetetlenség, a szokásos csomag –, akkor nem habozik fejest ugrani a szuperhősködésbe, hogy aztán persze hamar kiderüljön, ez az élet sem fenékig tejfel.

Na, nem feltétlen az untig ismert klisék miatt. Igaz, hogy akárcsak Pókembernek, úgy az ő hétköznapi élete is egy vonatszerencsétlenséggé válik, de emellett azzal is szembesülnie kell, hogy a szuperhősködés maga sem olyan egyszerű, hiszen teljesen természetes, hogy az ember harc előtt lefagy, hogy nem tud megmenteni mindenkit, és hogy sokszor elmosódik a határ jó és rossz között. Magyarán ez is egy szakma, amibe nem lehet belevágni felkészületlenül, és ebben sokszor nem segít, hogy az ember apja a létező legnagyobb szuperhős.

Míg tehát a The Boys azt mutatja be, hogy a szuperhősökből könnyen válhatnak hatalom által megrontott seggfejek, a The Umbrella Academy pedig azt, hogy a rengeteg képesség ellenére – és annak köszönhetően – is sebezhető, esendő kisemberek maradunk, addig az Invincible arról szól, hogy lehet ezt a hivatást őszinte leselkedéssel űzni, éppen csak nem egyszerű. Mindezt könnyedén, minden különösebb pozőrség vagy didakszis nélkül.

Pedig egyébként azt már a The Authority óta tudjuk, hogy egy idegeninvázió bizony számos civiláldozattal jár, ahogy azt is, hogy az ember messze nem menthet meg mindenkit. Különös, hogy ez húsz évvel később üdítő újdonságnak számít a képernyőn, de az igazság az, hogy erről a részről a legtöbb szuperhősös adaptáció vagy elfeledkezett, vagy utólag rágörcsölt. A harc hevében sosem láttunk elhunyt vagy súlyos sebet kapott kívülállókat, ha pedig őket elismerték a későbbi filmekben (pl. Batman Superman ellen, Polgárháború), abból kaptunk több órás morális fejtegetést változó minőségben, ahol megint csak kerülték a halottak és sebesültek tényleges ábrázolását. Az Invincible-ben ez ugyanúgy a szakma része, akár egy rendőré, tűzoltóé, mentősé vagy katonáé. Olyasmi, amihez sajnos hozzá kell szokni, akkor is, ha az ember minden tőle telhetőt megtesz.

A sorozat ugyanilyen természetességgel meséli el a legfőbb konfliktusát, ami nem csak messzire elkerüli a zsánerre az utóbbi időben jellemző, feledhető ellenfelek által jelentette problémát, de egyben elegánsan fűzi is fel rá a mondanivalóját: igen, el kell ismernünk mindazt a problémát, amire a korábbi szuperhőskiforgatások rávilágítottak, de ez nem azt jelenti, hogy ne tanulhatnánk belőlük.

Emellett kapunk számos ismerősen ismeretlen karaktert, akit néhány vonással sikerült hitelesre megalkotni, számos jópofa elemet, nem beszélve az olyan ötletes húzásokról, mint amikor az egyik ellenség főtémáját egy nálánál nagyobb veszély alig észrevehetően magáévá teszi (Holy F*ck: Tomtom), vagy hogy az alkotók történetesen tudják, mi a különbség az eredeti Frankenstein és az adaptációi között. Ezek mellé pedig kapunk olyan (szinkron)színészeket, mint J. K. Simmons, Sandrah Oh, Clancy Brown, Walter Goggins, Zazie Beetz, Mark Hamill, Kevin Michael Anderson, Djimon Hounsou, Zachary Quinto, Seth Rogen, Gillian Jacobs vagy a főhőst alakító Steven Yeun.

Egyetlen egy problémám van, hogy olykor a sorozat a kelleténél talán jobban tocsog a vérben, és ezen a fronton kicsit kevesebb több lenne. Ugyanakkor tudtommal kiontott vér tekintetében a képregénysorozat sem szenvedett hiányt, és az is üdítő, hogy míg a vásznon a legtöbb hős karcolás nélkül megússza, itt azért képességeik ellenére is nagyon sebezhetők, nem csak lelkileg, de testileg is. Éppen csak ezt fele ennyi kiontott vérrel is ugyanilyen jól el lehetett volna mesélni, ami így már sok lehet az arra érzékenyeknek.

Ennek ellenére mégis ajánlom azoknak is, akinek már nagyon herótjuk van a Marvel- és DC-filmektől. Az Invincible ugyanis az ékes példa arra, hogy nem egy zsáner égett ki, hanem egy megközelítés, de kicsit más perspektívából még mindig lehet valami újat és őszintét mondani.

Pusztai Dániel