Régi a vágy, hogy lássuk, ahogy a képregények elvegyülnek a könyvekkel, hogy a könyvtárban vagy a könyvesboltban (jó esetben) ne külön polcon tárolva keressük őket, hanem ahogy a leltárkönyvben, együtt a többiekkel. Hogy a „képregények képregényeit” neves esztéták méltassák, szerepeljenek az irodalmi szavazásokon, a hazai művészettörténeti témájú könyvekben. És kicsit hamis is ez a vágy. Egyrészt a képregénynek külön törvényei vannak, hiába könyv a fizikai formája, másrészt meg itt élünk, néhányan (akik eladják a kiadványokat) egészen pontosan látják, hány embert érdekel Magyarországon ez most egyáltalán. De folyamatosan alakul valami, és a megjelenések számából úgy tűnik, egyre többen szedhetjük magunkra magyarul is a képregénykultúrát.
Van néhány olyan képregény, amiről mégis azt gondolom, nem külön polcon van a helye, hanem a könyvek között. Ha egy könyvesbolti rejtett műveletben átrendezhetném a polcokat, kerítenék mondjuk egy ilyen listát, és ezek húsz-harminc százalékát szépen éjszaka elhelyezném ahogy szokás, zsáner szerint, plusz szépirodalom. A többi maradna külön polcon. A Marvel kiadótól szívem szerint csak a Csodák korát tenném be, és azt a szépirodalomhoz.
A Csodák korába a 616-os számú ajtón keresztül juthatunk el. Kód vagy kulcs nincs hozzá. Ebben a 616-os szobában nem Stan Lee és Jack Kirby találta ki a szuperembereket és szuperképességekkel rendelkező mutánsokat, galaktikus és mikroszkopikus szörnyeket és lényeket, hanem azok lettek. A mi időnk szerint és az ottani szerint is 1939-ben, amikor nálunk Martin Goodman elindította a Timely Comics kiadót, és az megjelentette a Marvel Comics első számát, benne a Carl Burgos alkotta első Fáklyával, addig itt épp ekkor Phineas Thomas Horton létrehozta és kényszerűen elengedte android-védencét, az első Fáklyát. Amikor nálunk 1941-ben megjelent a Captain America első száma a borítón a híres pofonnal, a 616-os szobában maga Amerika Kapitány száguldott végig és számolt le a nácikkal és Hitlerrel. Nálunk 1941-ben Edward Hopper a híres amerikai melankolikus-realista festő megfesti Nighthawks című, később világhírű képét, a 616-os szobában kisemberek ülnek a képen szereplő sarki étteremben. Hogy honnan tudjuk? Phil Sheldon elmesélte a Csodák kora című szubjektív történelemkönyvben. Ez a könyv a 616-os szobában született, de kicsúsztatták az ajtórésen.
Phil Sheldon fotóriporter. Már fiatalon a szakmában dolgozik, és 1939-től fiatal ismerőseivel együtt, mint például J. Jonah Jameson, tanúja lesz a metahumán-világ életre robbanásának. Eleinte hitetlenséggel és félelemmel reagál a jelenségekre, az egyre szaporodó szuperhősökre és nemeziseikre (melyeket – sejteti már ez a képregény is, maguk a szuperhősök „teremtettek” az egyensúly jegyében). Élete során szinte az egész Marvel-univerzum eleven panoptikumát lefotózza valamelyik újság riportereként, majd könyvet ír az élményeiből. A félelmét időnként hurráoptimizmus, időnként mutánsoktól való rettegés váltja fel, és ahogy öregszik, Phil Sheldon frusztrációja állandósul, tragédiák hatására elmélyül.
Egyáltalán nem vidám képregény a Csodák kora. A szuperhősök bunyói más, stilizáltabb képregényben perpatvarnak tűnhetnek, de ebben a realitásban, ebből a nézőpontból minden szuperhős természeti katasztrófa, ami az ember fejére omlaszthatja az Empire State vagy a Baxter Bulidinget. Minden metahumán irigylésre méltó helyzetben lévő szereplő az átlagemberhez képest, mert neki csak az jut, hogy elszenvedje a másik direkt vagy véletlen tetteinek a következményét. Mindenki egyenlő, de a szuperhősök egyenlőbbek, sugallja a képregény.
Mi olvasók, hiába tudjuk, hogy mennyire lelkizős Pókember vagy más, mások halálában résztvevő szuperhős, nem tudjuk Phil Sheldonnak elmondani. És lehet, hogy végül is igaza van. Hogy jobb nem feszegetni, hogy hány halálos áldozattal járt, mikor Namor elárasztotta New Yorkot. Hogy minden toronyház ki volt-e ürítve, amikor bármelyik nagy erejű energiahullám eltalálta. Hogy kinek hány rokona lett oda a 616-os szobában eddig.
A Csodák kora könnyen beszippant. Szerencsés véletlenek vezethettek ide. A kötetben szereplő beszámoló szerint kellett hozzá az, hogy Kurt Busiek író ne túl korán ismerkedjen meg a képregényekkel, hogy mindenféle reális problémákon törje a fejét a szuperhősökkel kapcsolatban, kellett hozzá Alex Ross képregényfestőművész munkásságának kifejezetten ez a szakasza és stílusa, és ami a legérdekesebb, kellett a szerkesztői tanács, Tom DeFalco ötlete a végső, kisemberi nézőpontról.
Alex Ross ezúttal nem a fényesre polírozott hiperrealizmusát vette elő, mint a későbbi, időnként jóval kevésbé sikerültebb daraboknál, hanem a már említett, Edward Hopper-féle realizmus felé eltolt, inkább a fény-árnyék hatásokra épülő valóságábrázolást, és ez tökéletesen passzol Kurt Busiek koncepciójához.
Egy dolog nem tetszett, ami kicsit elvitte a giccs felé az egészet. Gwen Stacy. Elhiszem, hogy szimbólum. Hogy Peter Parker ártatlansága elvesztésének második nagy állomása Ben bácsi után. Hogy ő maga a megtestesült ártatlanság. De itt konkrétan néha olyan, mintha buggyant volna, a szónak nem a jó értelmében. Annyira szép és annyira elbűvölő, annyira lehet komolyan venni, mint egy kitömött hattyút. A halálát viszont soha nem ábrázolták megindítóbban.
És hogy miért tenném könyvek közé? Mert Eisner-díj* ide vagy oda, a hiperreál felé hajló festett képregény képregénynek sose olyan jó (mint egy jó Asterix!), a realista ábrázolás miatt az átlagosnál nehezebb olvasni, nincs rendes olvasásdinamika, a narrációs dobozok és szövegbuborékok hosszabb időfázist kifejező képek helyett egymással egyenrangú pillanatképek síkjában értelmeződnek. Könyvek viszont kiváló.
*1994 – Legjobb befejezett minisorozat, Legjobb festő/rajzoló (Alex Ross), Legjobb kiadvány design (Comicraft)
Lénárd László
Ha nem lennél előfizető és lemaradtál róla, a szukits.hu webáruházában megvásárolható!
Nagy Marvel-Képregénygyűjtemény #31 Csodák Kora Szerzők: Kurt Busiek, Alex Ross Megjelenés: 2019. február
Ha tetszett ez a cikk, olvasd el a párját is: