Pókember: Vadonatúj nap

Papíron pedig nagyon nem kellene működnie. Egyrészt azért, mert akárhogy is nézem, ez a kilencedik élőszereplős Pókember mozifilm. Peter Parkert már számtalanszor láttuk a nagyvásznon, amint végighálóhintázza New Yorkot és megmenti a várost annak jóravalóan tökéletlen lakosaival együtt. Másrészt azért, mert a Vadonatúj nap azokat a történeteket veszi alapul, amelyek két nagyobb között íródtak levezetőnek, és amelyekben hősünk már csak azért is találkozik más kollégáival, hogy kicsit erősítsék egymás eladásait. Harmadrészt pedig hihetetlen szabadon értelmezi az alapanyagot, aminek a legelrugaszkodottabb újvilági történet is csodájára járna.

És mégis, közben talán ez a film idézi meg legjobban a képregények szellemiségét. Amiben Pókunk esetlen lelkesedéssel üldözi a bűnt, és egyetlen beszólása többet árul el a személyiségéről, mint egy hosszú monológ vagy félórányi vergődés a kettős élet nehézségei miatt. Ahol Peter Parker magánélete nem szakítja meg a pókemberkedést, hanem éppen súlyt ad neki, szervesen összefonódva. Ahol egy olyan lélegző világot kapunk, amit nem csak színes alakok népesítenek be, de a botlások ellenére mégis mindig a jóindulat győz, még a legpokrócabb karakternél is.

Destin Daniel Cretton filmje folyamatosan, szinte megállás nélkül pörög, ahol minden egyes jelenet továbblöki a cselekményt, még a csendesebbek is. Míg a – Végjáték utáni Marvel filmek között egyébként erősebb – Shang Chi egy eredettörténetet mesélt el, addig a legújabb Pókember megmutatja, milyen az, amikor ettől tökéletesen elszakadunk. És nem prédikál, csak őszintén mesél helyesről és helytelenről, és arról, mennyire elmosódik a határ kettő között. Végig leköti az embert lendületével és emeli a téteket úgy, hogy nem vált műfajt, megmarad nagyvárosi szuperhősfilmnek, ami ezt csöppet sem szégyelli.

Pedig közben ez az első Pókember-film, ami nem arra hegyeződik ki, hogy hősünk miként veri le a soron következő ikonikus gonosztevőt, ráadásul, mint mondtam, nem ragaszkodik, hogy szolgai hűséggel kövesse a képregényt. De itt álljunk meg egy pillanatra. Az elmúlt évek leginkább a különböző alternatív Pókemberekről szóltak, az egyik legszerethetőbb adaptáció éppen a Nicolas Cage által vitt A Pók: Noir volt. J. Michael Straczynski hangulatában és ábrázolásában nagyon eltalálja a karaktert, miközben a tudományos fantasztikus helyett a természetfölöttire teszi a hangsúlyt. Nem olyan rég Norman Osborn Vérontó szimbiótájával lépett szövetségre, aminek nem kellett volna működnie, és mégis egy erős történet lett.

Ezeket a karaktereket nem most kezdték át- és átértelmezni, hanem folyamatosan, képregényeken belül és azon túl. A lényeg az volt, hogy vajon működik-e az adott történet, vagy sem.

Márpedig az elmúlt években túl sokszor írtam le, hogy a karakterek eltaláltak lettek, épp csak a történet nem szolgálja őket. Amikor azt érezzük, hogy az egyetlen célja annak a kétórás játékidőnek, hogy melegen tartsa őket a következő össznépi balhéig. És tévedés ne essék, most nyári kasszasikerekről beszélünk, ahol nem összetett és mély karakterrajzról, formabontó megközelítésről vagy életünket megváltoztató mondanivalóról beszélünk, ezen gyerekkorunk kedvenc filmjei is elhasalnának. Egyszerűen kössenek le és szórakoztassanak.

Pedig egyébként a szereplők kimondottan szerethetőek, Tom Holland mintha most nőtt volna bele a pókruhába, és ebben hasznára van, hogy végre egyetlen másik szuperhős sem mentorálja őt. Pedig azért bukkannak fel szép számmal, elég csak Jon Bernthal Megtorlójára vagy Mark Ruffalo Hulkjára gondolnunk, de színesítik a történetet, ahelyett, hogy ránőnének. Közben egyszer sem kacsintanak ki, hogy milyen elrugaszkodottak és nem is a következő filmnek ágyaznak meg, csak betöltik a rájuk írt szerepet. És ez igaz Sadie Sink karakterére is, aki pedig elég bátor megközelítése az eredetijének, de kellően céltudatos ahhoz, hogy működjön.

Az új Pókember nem váltja meg a világot, de legnagyobb lelkesedéssel teljesíti azt a feladatot, hogy egy szerethető, szórakoztató nyári film legyen, ami önállóan megállja a helyét, és nem egy kirakós darabja akar lenni, vagy ugródeszka a rendező egójának. Fenét van szuperhőskiégés, a jó történetekből van hiány. Amelyek nem egy adott franchise irányát hivatottak meghatározni, hanem itt és most lekötni a nézőket, amihez, lássuk be, kell némi alázat, alázat, amitől egy alkotás épp nem kevesebb lesz.

Hanem barátságos és közkedvelt.

Pusztai Dániel