Supergirl

Milly Alcock kamasz kriptoni hőse nem csak repülni tud meg lézert lőni a szeméből, hanem képes eltartani a vállán egy egész filmet. Mert hát a smirgli modora és traumái ellenére mégis csak helyén van a szíve, és egyáltalán nem feszül rá, hogy minden áron megmutassa, képes kilépni unokafivére árnyékából. Ezzel pedig ad az egésznek egy szerethetően vagány őszinteséget.

Szerencsére nincs egyedül, segítségére van Eve Ridley Ruthye-ja, aki egyszerre eltökélt és sebezhető, és a kettejük közt lassan kialakuló nővér-húgi viszony viszi előre a történetet. Jason Momoa telitalálat Lobónak, David Corenswet pedig a nyúlfarknyi jeleneteiben szépen hozza azt az olykor esetlen, de mindig elkötelezett figurát, akit tavaly megszerettünk. És egy kicsit védelmembe venném Matthias Schoenaerts Kremjét is, aki igazából egy eltalált verőlegény, épp csak egy igazi főgonosz hiányzik mellőle, aki távlatokban gondolkodik – és aki így súlyt adna a történet mondanivalójának. Krem tökéletesen hozza a Mad Max-összest, de mindig csak jobb kézként, sosem lesz belőle Humungus nagyúr, Entity nagynéni vagy Hallatlan Joe, megmarad többnyire Weznek, akinek megvan a szerepe és a helye, de nem helyettesíthet egy fajsúlyosabb gonosztevőt.

Talán páran felkapják a fejüket, hogy miért is egy poszt-apokaliptikus sorozatot említek egy űroperát tartalmazó szuperhősfilm kapcsán, de nyolcvanas éveken nevelkedett olvasóim bizonyára jól tudják, hogy egy Mad Max-bandita és egy űrkalóz között csupán annyi a különbség, hogy az utóbbi bolygóról bolygóra ugrál. Egyébként ugyanaz a külcsín és belbecs, bőrruhák, romkocsmák, pusztaságok, teljes nihil. És a Supergirl sokszor olyan, mint gyermekkorunk azon sci-fi filmjei, amelyeket a tévében láttunk, és szerettük a karakterei miatt, még ha éreztük is, hogy jóval több potenciált rejtenek.

Tavaly a Superman jött, látott, elsöpört. Olyan volt, mint gyermekkorunk azon filmjei, amelyeket többször láttunk moziban, és elvarázsolt minket. Mert egy új, filmvásznon eddig nem látott megközelítésből nyúlt a karakterhez, így ott volt benne az, ami levett minket a lábunkról az eredeti Csillagok háborújában vagy Jurassic Parkban. Könnyű lenne a korábbi DC-filmekhez hasonlítani, én kicsit messzebbre mennék: Bosszúállók volt szívvel. Ó, szeretem én a Marvel nagy csapatfilmjeit, de karaktereket tekintve az első dolog, ami eszünkbe jut, hogy marják egymást. A Supermannél azt, hogy mókust ment, hogy feladja magát egy kutyáért – mert bizonyára fél – és hogy az összes emberi hozzátartozója a tűzbe tenné érte a kezét.

És emellett az a film beszél egy csomó mindenről, a párkapcsolatokról, az állattartásról, a szülők szerepéről, arról, hogy nem maradhatunk csendben háborúk idején, mindezt pedig azzal a hitvallással összefoglalva, hogy talán a kedvesség az igazi punkrock. És lássuk be, hosszú idő után kaptunk egy olyan gonoszt Nicholas Hoult Luthorjában, aki jóval több volt pofozózsáknál, akit elvi síkon kellett legyőzni. Az egésznek pedig jót tett, hogy James Gunn kénytelen volt kimozdulni a komfortzónájából, és ezzel együtt kimozdította a karaktert is.

Ezzel szemben a Supergirl kicsit olyan, mintha rátelepednének a korábbi filmjei, kiváltképp az előző három A galaxis őrzői. Pedig a rendező Craig Gillespie-nek nem kell a szomszédba menni, ha egy szórakoztató és laza filmet akar az asztalra tenni, itt mintha mégis megelégedne azzal, hogy hozzásimuljon egy korábbi esztétikához. És hát lássuk be, azért is küldték Kara Zor-Elt az űrbe, hogy távol Supermantől megtalálja a hangját. Akkor véletlen se adjanak hozzá olyasmit, amit hozzámelegítettek a mélyhűtőből.

Mert a Supergirl legnagyobb hibája az, hogy ott van benne egy ugyanolyan klasszikus, mint amilyen a tavalyi Superman volt, és igazából kevés hiányzik, hogy az legyen. Egy jó főgonosz Krem mellé, aki szépen megágyaz a mondanivalónak, meg talán plusz tíz perc, amelyben feszesen összefűzünk mindent. Mert éppen Gunn-nak köszönhetően eljutottunk abba az érába, amikor nem a világépítés meg az olcsó fordulatok miatt szerepeltetnek egy karaktert, hanem mert itt és most hozzáad a történethez. És ennek megfelelően se Clark, se Lobo nem érződik beszuszakolt karakternek, épp csak a végére kellene még valami.

Mert ahogy mondtam, a Supergirl gárdája szerethető, a zenék továbbra is jól vannak összeválogatva – már maga az intro aranyos, ami bemutatja Kara bulizásait – és az akciók is szépen megkoreografáltak. Hiába kap hideget-meleget, a Supergirl igazából jobb, mint az elmúlt tíz év képregényfilmjeinek háromnegyede. De véletlen sem hozzájuk akarom mérni, no, nem is Supermanhez, hanem a benne rejlő potenciálhoz. Amikor önmagukért nézünk újra és újra filmeket, és közben nem jut eszünkbe, milyen lesz a bennük szereplő karaktereket máshol látni. Az építkezés ideje lejárt, most már élni szeretnénk a pillanatban.

Milly Alcock Karája egy csupaszív, vagány vadóc, akiben bizony ott van a punk rock, ahogy a társaiban is. Csak nézzen előre, ragadja meg a pillanatot, és véletlenül se érje be azzal, hogy jobb annál, amit már magunk mögött hagytunk.

Pusztai Dániel