2011: Marvel vs. DC

Daredevil

Vajon lehet-e fokozni Bendis, majd Brubaker zseniális Daredeviljét? Lehet-e még fajsúlyosabb konfliktusokba lökni mindenki kedvenc vak szuperhősét, esetleg még nagyobb magánéleti krízisek elé állítani? A válasz egyértelmű nem, és ezt a régi motoros Mark Waid is tudta. Éppen ezért az új Daredevil sorozat első számában szakított a fent említett írók komor megközelítésével (no meg elfelejtette a szörnyűséges Shadowland-et), kézen fogta Matt Murdock-ot, és visszavezette a régmúlt bohókás, klasszikus világába. Mert Daredevil itt érzi igazán itthon magát, egy olyan világban, ahol Pókemberhez hasonlóan könnyed, ugyanakkor igenis olvasóbarát kalandokba keveredhet. Waid egyszerre vicces és komoly, a múlton igazán nem rágódó munkája egyöntetűen pozitív kritikai és rajongói visszhangra talált. Matt Murdock maga mögött hagyta az elmúlt sötét éveket, és teljesen új ellenségekkel, egy teljesen más hangulató képregényben tért vissza. A Paolo Rivera (és Marcos Martin) által rajzolt első néhány szám már most klasszikus, pedig még csak éppen, hogy kijött a gyűjteményes kötet. Nagyon remélem, hogy Waid sokáig fenn tudja tartani ezt a magas színvonalat, és még nagyon sokáig élvezhetjük ezt a retró beütésű, de egyes elemeiben nagyon is modern képregényt.

Pókember

Ha már vicces szájú szuperhősök, akkor Pókember mellett lehetetlen elmenni. Eddig sem lehetett, de maximum csak azért nem, mert heti megjelenésű volt a kis hálószövő. Dan Slott azonban a Big Time event-szerűségben véget vetett a butaságoknak, és egy új lapot kezdett. Peter Parker újra nem csak a Marvel-szerkesztők, hanem MINDENKI Peter Parkerje, akinek többek között munkája van, és zűrös (és egyre szimpatikusabb) párkapcsolati próbálkozásai. Valójában (így visszagondolva) Dan Slott kezdte el a Marvel legutóbbi nagy menetelését, mármint a vezető szuperhőseik legújabb reneszánszát, melybe később Daredevil, Hulk és az új X-men is beszállt. Ritka jó időszak ez a kiadó számára, kár, hogy kicsit elsikkad a DC árnyékában.

Szóval Pókemberrel 2011-ben rengeteg emlékezetes sztoriban találkozhattunk, és ilyen színvonal mellett az sem volt fura, hogy a heti adagok helyett egy körülbelüli havi megjelenésre váltott vissza a cím. Dan Slott koncepciója is igen érdekes. Egyrészt nyilván van egy központi gondolata, egy történetíve, amit szeretne bejáratni karakterével, de ez nem is feltétlen érződik a füzeteken. Inkább a karakter korábbi történeteihez hasonlóan újabb és újabb kalandokba löki a főszereplőt, egyfajta betevőt nyújtva ezzel a kiéhezett olvasótábornak. Mert meggyőződésem, hogy Pókembert a legtöbben még mindig ekképpen olvasnak: „egy Pókembert kérnék, meg még körülnéznék, hátha találok valami érdekes friss megjelenést.”

Humberto Ramos neve néhány éve még szitokszó volt, de az Amazing-hez összeszedte magát, és a fontosabb történetekhez vissza-visszatér. Ilyen volt például a tavalyi év legemlékezetesebb eventje (igen, minden eventet idevéve), a Dan Slott által írt Spider-Island, melyben egy kis ármánykodás közepette mindenkinek szuper(pók)képességei lettek. Egy ilyen nagyszabású és ígéretes alapötletet sikerült szerencsére főként az Amazingen belül tartani, ami egyrészt bátorság a marketingesek részéről, másrészt zsenialitás Dan Slott-éról.
Szóval ha egyetlen ongoingot követtél 2011-ben, ez volt az.

Uncanny X-force

Végül, de nem utolsósorban Uncanny X-force. Még leírni is gyönyürű: Uncanny X-force. Mi lehet ez? Van esetleg olyan, akinek kimaradtak az egyik legtökösebb szupercsapat történetei? Csak mert már a huszadik számon is túl jár, és azon kívül, hogy egyáltalán nem olvasóbarát (értsd: egy csomó korábbi X-történetet ismerni kell, hogy teljes mértékben tisztában legyünk a sztorival), az a sorozat, amit egy ötven év múlva megjelenő ‘Minden idők legjobb képregényei’ című könyvben az U betű alatt találunk.

Rick Remender zseniális első kalandjában ugyanis egyszerre sikerült egy monumentális történetet négy füzetbe sűrítenie, Deadpoolt tényleg viccesre írnia, és minden eddiginél nagyobb magasságokba emelnie Fantomex, Psylocke, Rozsomák és Angyal karaktereit. A Jerome Opena zsenális rajzaival kísért nagyszabású történetben az előbbi szereplők minden kifogás ellenére csapattá forrnak össze (amit Remender később tudatosan és folyamatosan gátol, és rombol le), a váratlan finálé döntése pedig az egész ongoing alapgondolatává nemesedik.

Egyszerűen nem lehet nem szuperlatívuszokban szólni erről a sorozatról annak ellenére sem, hogy az első sztori után voltak benne jócskán botlások, rajzolóváltások (még ha mindenki Jerome Openát is utánozta): az egész koncepció annyira erős, hogy bármilyen apró problémát, vagy kellemetlenséget elbír a hátán.
Remender központi története, legalábbis a közelmúltig Angyal gonosz énjének felszínre törésével foglalkozott (Dark Angel-saga), ami joggal juttatja mindenki eszébe a Sötét Főnix történetét az X-men lapjairól. Jelentőségében maximum egy hajszállal marad el tőle, hosszabb távon azonban biztos vagyok benne, hogy egy lapon fogják emlegetni őket.
A sok szórakoztató cím mellett az Uncanny X-force egy igazi nehézbombázó.

Ha egy ilyen Marvel-felhozatal sem elég a DC legyűréséhez, akkor semmi. Amennyire Rusznák Csaba a DC rebootról szóló cikkében félrepozícionáltnak nevezte a DC-képregények nagy részét, annyira nem igaz ez a Marvelre. A sorozatok jó része a lehető legszélesebb közönségnek szól; megfordítva az állítást, a fentebb felsorolt néhány cím gyakorlatilag minden korosztályt lefed. Ha azonban mégsem, akkor ott van még az új Punisher Greg Rucka, illetve a Fantasztikus Négyes Jonathan Hickman kezei alatt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mondok, de nálam a 2011-es év a Marvelről szólt!

Farkas Dávid

Oldalak: 1 2