Venom: Vérontó

Ezt a filmet már csak két ember miatt is szeretném szeretni: az egyikük Andy Serkis, a másikuk Woody Harrelson. Van valami hihetetlenül bájos abban, amilyen lelkesedéssel Serkis egy ízig-vérig trashfilmet akar letenni az asztalra, valami olyasmit, amit Halloweenkor, beöltözés helyett pizzával és sörrel jó megnézni a haverokkal. Az ember már ezért lelkesedni akar, és olykor el is kapja a hangulat, köszönhetően Woody Harrelsonnak, aki sokkal jobb színész, mint amilyet Cletus Kasady valaha is megérdemelt. Talán nem létezik még egy személy a bolygón, aki tudja, milyen filmben van, és annak megfelelően hoz egy tisztességesen ripacs alakítást, éppen, ahogy kell. Már a megjelenése telitalálat, ráadásul működik a kémia közte és Naomie Harris között – persze, ha már a fizika törvényei nem működnek, akkor legalább a kémiától illik.

Az is látszik, hogy a készítők a maximumot akarták kihozni az első rész erényeiből, amiből, lássuk be, nem sok akadt, miközben el akarták kerülni a hibákat vagy többet kihozni a kihagyott ziccerekből, amiből viszont rengeteg volt. Egyetlen egy dolgot nem tudnak azonban pótolni, és ez bizony már az első koncepciójából fakad.

Emlékszem, egyszerre találkoztam életemben először a két címszereplővel, mégpedig egy McFarlane (szerk: figyelmes olvasóink kiszúrták, Bagley) poszteren, amelyen két oldalról fogják közre Pókembert két sötétre sikerült aspektusként. Nyers volt, zsigeri, elemi, egy kissrác számára is egyértelmű, hogy ezek bizony a hős elkárhozott, elkorcsosult, vadállatias tükörképei, amelyek összefogtak, hogy legyűrjék őt.

A képregényben persze kicsit árnyaltabb a helyzet, ott a morálisan megingathatatlan Peternek kell szövetkeznie a vérét kívánó, egyébként inkább labilis és zakkant, semmint gonosz Eddie Brockkal, hogy megállítsák a velejéig romlott, szadista Cletust. Szuperego, ego, id. Vagy kvázi-szuperego, valamint két id, csak az egyik jóval szörnyűbb, mint a másik. Ezen persze inkább a pszichiáterek vitatkozhatnak, akik a képregényekben valahogy sosem jeleskedtek a szakmájukban, ami sok mindent megmagyaráz.

Itt azonban nincs Pókember, csak Venom és Vérontó. Ezt az űrt pedig nem pótolja semmi.

Pedig az ember már meg is szokná kátrány-Alfot, meg az évődését közte és Tom Hardy között, tyúkokkal, összezördülésekkel, mindennel együtt. Ennek megint csak semmi köze a képregényhez, ahol a szimbióta inkább érzésekkel és gondolatokkal kommunikált, amitől kicsit rejtélyesebb, komorabb, ijesztőbb volt az egész, ahogy az is a pszichózis jelének tűnt, hogy Eddie csakúgy többesszámban beszélt arról, hogy de jó lesz felfalni Pókember agyát. Ezt is ki lehetne vesézni, de ez filmkritika, nem pszichoanalízis, elég a freudi beszólásokból.

Márpedig filmként bevállaltan trash light, ahol nem folyik literszámra a vér, de azért Vérontó ledugja a nyelvét az egyik börtönőr torkán. A harcjelenetek sokkal szebben megkoreografáltak az előző résznél – még egyszer, az annyira mérce, mint lábvíz sörmárkák megítéléséhez –, egész jól el vagyunk velük akkor is, ha valójában két rágógumi küzdelmét látjuk. Nem mintha nem lennének döccenők, az elején a dramaturgia akkorákat ugrál a történet kötelező körein, mint régi fonográf tűje a bakelitlemezen, pedig lehet, hogy még egy tíz percet elbírt volna a film, hogy a csatáknak tényleg tétje legyen.

De valahogy az egész mégis csak jobban van megírva, mint az előző rész, és jóval több lelkesedés van benne, mint az utóbbi félévtized összes nem szóló X-men filmjében – vagy a Trank-féle A fantasztikus négyesben – amelyeken egyre penetránsabban érződött az „egyébként ki nem sajnálja le, mi lesz ezekkel?” hozzáállás az alkotók részéről.

Ettől a Venom: Vérontó még nem lesz jó film. Néha már-már átcsap bűnös élvezetbe, éppen csak kevés hiányzik hozzá, hogy tényleg az legyen. Nem baj, Serkis elég feszesen, szinte rajongói odaadással meséli el a történetét, amitől haragudni sem lehet a kész alkotásra.

No, nem mintha azt félteni kellene. Szinte teltházzal rajtolt el a hazai mozikban úgy, hogy nagyteremben vetítették, miközben egymást érik az előadások. De nem csak nálunk, világszerte az egyik legsikeresebb film a járvány kitörése óta. Talán azért, mert nincsenek olyan ambíciói, hogy felveszi a kesztyűt a Marvel Moziverzummal, hanem a saját útját járja. Kicsit olyan, mint az első Vasembert megelőző adaptációk, amelyekben volt egy nagyadag esetlenség, de mertek még kísérletezni a formulával, ami mostanra talán túlságosan is kipróbált és bejáratott lett.

A Venom: Vérontó semmi esetre sincs az élvonalban képregényadaptációk terén. De egyszer majd jó lesz elővenni még, pizza, sör, haverok társaságában, pocsék filmek éjszakáján. Ami jóval több, mint amit az elődje vagy korunk számos kevésbé sikerült szuperhősfilmje elmondhat magáról.

Pusztai Dániel