Ready Player One

Ez a film olyan, mint egy nagy gonddal megrendezett születésnapi zsúr. Ahol bohóc helyett Iron Giant van, torta helyett húsvéti tojások sokasága, és az összes barátunkat meghívták, Batmantől kezdve az Overwatch hőseiig. Valahol pontosan ilyen élmény megnézni, Spielberg pedig végig úgy mosolyog, mint a buli főszervezője. Hiszen az elsődleges célközönséget mégis csak azok az emberek alkotják, akik az ő filmjein nőttek fel, de azért szeretettel lát mindenkit, még a szomszédot is, aki talán egyszer majdcsak visszahozza a kölcsönadott levélfújót.

A film Ernest Cline regényén alapul, aki emellett a Rajongók háborúja forgatókönyvét is jegyzi, amit néhányan a legjobb Csillagok háborúja filmnek tartanak. Ready Player One regénye 2011-ben jelent meg, és talán legjobban úgy lehetne összefoglalni, mintha a Mátrixot (vagy még inkább Tad Williams Másvilágát) ötvözné az internetes kockakultúrával. Egyrészt nagyon jól elkapja azt a nosztalgiában tocsogó hangulatot, ami az egész jelenlegi popkultúránkat jellemzi, másrészt olykor akkora információáradatot önt nyersen az olvasó nyakába, hogy az ember feje belefájdul.

A filmadaptáció sok tekintetben visszanyes ebből az információdömpingből, még ha a történet maga pont egy ilyen világismertető prológussal kezdődik, ami sokszor indokolt, másszor viszont elég lenne mutatni. Ám ennek ellenére Spielberg értő kezekkel nyúl az alapanyaghoz, még ha olykor ragaszkodik is, hogy a saját szájíze szerint, a saját bejáratott toposzaival mesélje el. Szíve joga, és igazából kifejezetten jópofa ez a visszacsatolás.

2045-ben az egész Föld egy lelakott nyomornegyed, amit tönkre tett a túlnépesedés és a környezetszennyezés. Nem látványosan, mint egy tipikus nyári kasszasikerben, hanem szépen, lassan, egyre jobban beszivárogva a mindennapjainkba, mint amikor már fel sem tűnik, hogy az egész tető beázik. Az egyetlen kiutat az Oasis nevű virtuális valóság jelenti, ahová a szürke mindennapok elől mindenki menekül. Magyarán, mint a legtöbb sci-fi esetében, az alkotók itt sem tettek mást, mint kimentek, szétnéztek az utcán, leírták, mit tapasztalnak, majd módosítottak az évszámon, nehogy meglincseljék őket.

Igaz, ez inkább lábjegyzetben van jelen, még ha Spielberg egy kicsit ügyesebben kezeli a „ne feledkezzünk meg a valóságról” mondanivalót, mint Cline, aki inkább egy utógondolatként vetette oda. Erre pedig szükség is van, hiszen, a már említett parti hasonlatnál maradva, néhány atyai tanács ilyenkor bőségesen belefér, az viszont nem, ha a bohóc ott helyben túladagolja magát.

Talán erőltetettnek tűnik a szülinapi zsúr párhuzam, de tökéletesen lefedi Spielberg hozzáállását. Bár a mű tele popkulturális utalásokkal, őt ezek mintha hidegen hagynák. A kölykök szeretik az Iron Giantet? Hát akkor megrendelem, hadd örüljenek neki! Jöhet Batman és Harley Quinn a partira? Hát hogyne, érezzétek jól magatokat! Egyetlen egy jelenet van, ami Spielberget is ugyanúgy elvarázsolja, mint minket, ahol ő maga is gyerekké válik egy rövid időre, ez pedig, amikor barátja, Stanley Kubrick Ragyogását eleveníti meg.

Spielberget sokkal jobban érdeklik a karakterei, akik minden tekintetben spielbergesek, a kicsit esetlen főhőstől az elszánt barátnőjén át a könyörtelen mogulig. A maguk módján mind eltaláltak és sokszor szerethetőek, ám közülük mégis csak Mark Rylance kicsit autista zsenije emelkedik ki tétova, sebezhető befordultságával.

A Ready Player One egy kifejezetten szerethető alkotás, ami ugyan nem olyan elsöprő, mint azok a Spielberg művek, amikből az eredetije is merít, de ennek ellenére kifejezetten kellemes élmény.

Facebook Hozzászólások