Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése

Mit lehet mondani arról a könyvről, aminek az írója az előszóban figyelmezteti az olvasót, hogy nem biztos, hogy ezzel a regényével szeretné őt megismerni? Amiről utána azt írja az utószóban, hogy voltaképpen mindenkinek tetszett, pedig félt, hogy senkinek nem fog? Azt, hogy valóban szokatlan egy olvasmány, és éppen ezért a lényeggel is kezdeném, mégpedig azzal, hogy kiknek is ajánlom ezt az alkotást: azoknak, akik olvasták már A szél nevét, illetve akik kedvelik Neil Gaimant.

A történet központjában Auri áll, az összetört leány, aki magányosan él az Egyetem alatti útvesztőhálózatban, és egyetlen kapcsolata a külvilággal Kvothe, Rothfuss eddigi két regényének ifjú titánja és főhőse. Ő azonban nem szerepel ebben a történetben. Senki más nem szerepel ebben a történetben, mint Auri és barátai, az elhagyott tárgyak. Auri persze lélekben készül már a következő találkozásra, és azon tűnődik, milyen ajándékkal is örvendeztesse meg egyetlen barátját.

A kisregény tehát bemutatja azt, hogy mivel tölti a hetét ez a különös leány. Nem sokat tudhatunk meg Auri múltjáról, mert Auri számára nem létezik múlt, csak jelen, illetve a jövő azon szeglete, amikor Kvothe meglátogatja őt. Így ebből a kisregényből nem derült ki, miért és hogy került oda, ahová, ellenben megtudhatjuk, hogyan látja a világot. Márpedig Auri másképpen látja a világot, mint mi. Persze őrültnek semmi szín alatt nem lehet nevezni, inkább csak amolyan hóbortos-bolondos alkat, akit az író leginkább egy kislányként ábrázol, aki kislányosan kötődik a dolgaihoz, amiknek nevet ad és élő személyekként kezel. Érdekes, hogy az ő szemszögéből Odalent nem nyomasztó, az azonban igen, amikor emberek próbálnak behatolni (akikre nem utal más, csak néhány lábnyom).

Patrick_RothfussA különös közeg, a különös főhős, a rövid terjedelem és a szöveget kiegészítő rajzok mind Neil Gaimant juttatták eszembe, így a rajongóinak mindenképpen megéri próbát tenni vele akkor is, ha egy fia Rothfusst nem olvastak. Mégis, azt tudni kell, hogy Gaimannél nem árt vigyázni, mert a kacskaringós alagutak sokszor rozsdás éleket rejtenek. Rothfussnál nem. Rothfuss szépen puha takarókkal fedi le ezeket, mert hát mégis csak úgy praktikus. Emlékszem, hogy egykor egy interjúban azt nyilatkozta, hogy neki is az a célja, mint Hendersonéknak, akik A csodálatos labirintust készítették, hogy az olvasói a világot egy kicsit jobbnak lássák, amikor befejezték a könyvet. Ezt a hozzáállását én szimpatikusnak tartom, mégis, olykor néha nem árt egy kicsit több rozsdás él, már csak azért is, hogy figyelmeztessük az ifjakat, mit kell elkerülni.

A kisregény egyébként talán legjobban egyfajta kiegészítőként működik. Emlékszem, Rothfuss ugyanígy hivatkozott egykor Tad Williams Memory, Sorrow and Thornjára, mint ihletőforrásra (amivel nincs egyedül, hiszen George R. R. Martint is ez a sorozat vette rá, hogy fantasybe kezdjen), és ott egy fontos mellékkarakter Sárkány Ráhel, akinek segítségével Williams bemutatja, hogy egy kastélyban szolgáló cseléd miként éli meg a körülötte dúló háborút. Akárcsak Auri, Ráhel is kénytelen egy titkos folyosóra költözni, de ő cseppet sem szeret ott élni. Auri ezzel szemben köszöni, jól van.

Ezt a kisregényt tehát elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik Rothfuss stílusát és a kedves-bohókás történeteket, amik kicsit ugyan kísértetiesek, de csak annyira, mint egy túra az erdőben Szent Iván éjjelén.

Érdekesség, de Rothfuss eredetileg ezt a történetet szánta a Zsiványok antológiába, ám a kisregény hamarosan túlnőtte magát. Nem rossz ötlet egyébként, hogy más karakterek keresztül is bepillantást enged a Négy Szegellet világába, ugyanis a regényekben azt jóformán Kvothe szemén át ismerhetjük meg. Tehát azok számára is kiváló hiánypótló, akik a harmadik nagyregényre várnak.

Facebook Hozzászólások