Walter Jon Williams: Tequilagyémántok
Tölgyesi László: Az előző könnyed fantasy után ismét egy modern kori, „mágiamentes” krimi, amelyhez egy Mexikóban zajló amerikai filmforgatás adja a hátteret. Számomra a Tequilagyémántok fő ereje abban áll, ahogyan bemutatja a hollywoodi filmgyártás kulisszatitkait. Mindezt sajátos küllemmel rendelkező filmsztár hőse elmondásában, aki kacagtatóan cinikus képet fest erről a világról, ugyanakkor nem is próbálja tagadni, hogy rabja a celeb-életformának. A sajátos miliő és a szórakoztató előadásmód fölébenőnek a történetnek és a magvául szolgáló ötletnek, pedig ezek is remekül ki lettek találva. Egy igazán eltalált írás.
Pusztai Dániel: Ez egy jópofa novella, ami valahogy megint egy sorozat epizódra emlékeztetett, ahogy a Lansdale írás, csak annál erősebb, és azzal szemben mintha egy ezredforduló utáni szériából kapnánk egy részt, ahol már nem ököllel nyer hősünk, hanem kapcsolatokkal és meggyőzőerővel. Ez meg az alvilág és Hollywood között elmosódó határok a Szóljatok a köpcösnek-et juttatná az eszembe… ám Williams minden fanyarsága ellenére egy kicsit más stílust képvisel, mint Leonard Elmore.
Phyllis Eisenstein: A semmibe tartó karaván
Pusztai Dániel: Adott Alaric, egy bárd, aki képes a teleportálásra, meg egy karaván, ami legális és kevésbé legális dolgokkal egyaránt kereskedik. A közel-keleti közeg kimondottan hangulatosra sikerült, ugyanakkor a konfliktus, amit a karavánvezető drogfüggő fiacskája jelent, egy kicsit banális lett. Emellett Alaric képessége inkább érdekes adalék, ami jól működik deus ex machinaként, de annyira nincs kihatással se a személyiségére, se a történetre. Persze Alaric a hetvenes években kezdte pályafutását, és ez ebben a tekintetben meg is látszik rajta.
Tölgyesi László: Nehezen tudom hová tenni ezt az írást. Ha nagyon kivesézném, alighanem arra jutnék, hogy inkább gyenge, mint jó. Az összbenyomásom mégsem lesújtó, talán túl megbocsátó hangulatban olvastam. Feszültség a főhős túlzó képessége miatt nem igazán lehetséges, így a sivatagi (árnyalatnyi Frank Herbert-féle Dűne és fűszerfüggőség…?) hangulat és a kibontakozó dráma mögöttes értelme mentheti az elbeszélést. Az előbbi rendben van, utóbbival kapcsolatban úgy érzem, hogy Eisenstein vagy nem tudja, pontosan mit is hozzon ki belőle, vagy nem képes ezt íróilag kellően hatásosan megvalósítania. De a hangulat egy ideig még elkíséri az embert, és ez értékelendő.
Lisa Tuttle: A halott feleségek furcsa esete
Tölgyesi László: Nehéz hová tennem ezt az írást. Előfordul, hogy egy írás nem tetszik, de nem tudom jól megfogalmazni, mi is zavar benne. Ilyenkor az motoszkál bennem, hogy biztosan igazságtalanul ítélek, esetleg vak vagyok a mű erényeire. Pedig Tuttle jól ír, a Sherlock Holmes-parafrázisokat kedvelni szoktam, mégis… Érzékeltem az alapötletben, pontosabban az abból leszűrhető értelmezésben valami kellemetlenül feministát, ami mintha le akarna nyomni a torkomon egy mondanivalót (a spoilereket kerülendő itt inkább nem konkretizálnám). Az írónőt bemutató bevezetőt csak később olvastam el, de az is csak megerősített abban, hogy egy ilyen „harcosabb” feminista értelmezés nem belemagyarázás. Akár így, akár úgy, A halott feleségek engem fanyalgásra késztettek.
Pusztai Dániel: Nekem ezzel szemben az egyik kedvencem a kötetből. Igen, így is lehet jó Sherlock Holmes történetet írni új szemszögből. A csavar mindössze annyi, hogy a helyi Holmes-analógiára jutó Watson-klón történetesen egy nő. Van valami szeretetreméltó a bizonyítani vágyó hölgy és a különc zseni kapcsolatában, aki már csak azért is tudja másokkal szemben kellőképpen tisztelni társát, mert semmit nem ad a kor hagyományaira, ellenben pallérozott elmével és éleslátással bír. Ugyan hősnőnk kicsit aktívabb, mint a Holmes zsenialitása előtt újra és újra álmélkodó Watson (bár az új adaptációkra már ez sem feltétlen jellemző), azért még mindig nagyban támaszkodik a detektív nagy eszére. Azt se felejtsük el, hogy a kor szórakoztató irodalmára jellemzők voltak azok a szörnyetegek, akik számára egy hölgy élete vagy becsülete mit sem jelent, a különbség csak annyi volt, hogy az ő megmentésükre mindig daliás férfiak érkeztek. Hozzáteszem, Tuttle azért kicsit még árnyalja is a nőrabló és áldozatai kapcsolatát.
Ja, és annyit meg kell említenem, hogy amúgy Holmes mindig is messze a kor előítéletei előtt járt, így például az egyik Doyle novellában szinte pillanatok alatt kideríti, hogy egy külhoni nő nem a gyereke életére tört, hanem éppenséggel az életét mentette.
Neil Gaiman: Hogyan szerezte vissza kabátját a márki
Pusztai Dániel: Stílus terén talán a leggördülékenyebb írás a kötetben. Neil Gaiman imád mesélni, és úgy magával ránt minket, hogy olvasás során azt érezzük, csak egy lépést tettünk, és máris hetedhét határon túljárunk. Gaimannél persze már csak a márki nagyobb kópé, aki elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, visszaszerzi a kabátját. Balszerencséjére azonban akadnak olyanok, akik meg azt határozzák el, hogy megszerzik a márki fejét, ezüsttálcán vagy anélkül. Ám még nagyobb balszerencséjére ezek az alakok kispályások azokhoz képest, akik a kabátot bitorolják.
A Hogyan szerezte vissza a kabátját a márki egy lendületes, fordulatos történet, ami kicsit olyan, mintha éppen előttünk mondaná el egy tapasztalt mesemondó, kizárólag a lényegre szorítkozva. Emellett jóval nagyobb betekintést kapunk Alsó London világába, és megtudhatjuk, hogy egy még annál is betegebb közeg, mint ahogyan a Soseholban megismerhettük, ahol mindenki kihasznál mindenkit. Az egyik, hanem a legjobb fantasy-írás a kötetben.
Tölgyesi László: Gaiman kisprózáját elég hullámzó színvonalúnak tartom, azaz senki sem vádolhat azzal, hogy ájult tisztelettel olvasnék mindent, amit ez az amúgy valóban kiemelkedően tehetséges író legépel. De ez most egy igazán stílusos, szórakoztató elbeszélés, tele ötlettel. Bele lehetne kötni, hogy a problémamegoldás terén kevesebbszer hagyatkozhatna a deus ex machina ízű „…és akkor előbukkan a semmiből hősünk bratyója” módszerre, de igazság szerint még ezt is úgy tudja előadni, hogy szervesen illeszkedjen a világát mozgató szabályrendszerbe. Élvezettel olvastam ezt a fordulatos történetet, amelyhez Alsó London furcsa lakói és még furcsább törvényeik szolgálnak háttérül
Tölgyesi László: Kiváló alapötletre – a kötet talán legjobbjára – felépített elbeszélés. Nem mindig vagyok kibékülve a modern társadalmat támadó „konspirációs” történetekkel, de a Műsoron egy igazán kreatív ötlet. Ez persze önmagában kevés lenne, ámde Willis magabiztosan teremt meg egy nagyon is reális közeget – egy egyszerű mozizás a barátnőkkel a plázában… –, hogy aztán egyre fokozza a feszültséget, miközben lépésről lépésre kirajzolódik előttünk a rejtély. Sokáig lebegteti azt is, közrejátszanak-e természetfeletti erők az események alakulásában, vagy minden megmagyarázható „természettudományosan”. Ha mindenáron hibát akarnék keresni, azt mondanám, a kelleténél cukormázasabb, „Young Adult” ízű befejezés elvesz valamicskét a történések súlyából, de ez már igazán csak szőrszálhasogatás. Tetszett.
Pusztai Dániel: Számomra valahol ez a legkedvesebb novella a kötetben. Talán azért, mert a történetét megéltük mindnyájan – sárkányokkal egyikünk se küzdött, ellenben volt már, hogy nem tudtunk eljutni egy filmre, ami pedig nagyon érdekelt minket. Connie Willis zseniálisan állít görbe tükröt a filmek, nézők és a mozi világa elé, ami egyre inkább franchise-okra és az azokkal járó kiegészítőkre épül. Közben pedig érződik, hogy Willis rajong a filmekért, hiszen rendre utal hősnőjén keresztül az olyan klasszikusokra, mint A smaragd románca vagy a Spiclik, sipirc!. Közben meg ontja magából az olyan nem létező filmeket, mint az X-force vagy A Frodó visszatér (amiben egyébként nem mellesleg az a zseniális, hogy az előbbi években belül valóban létezni fog, és természetesen ez az első kitalált film, amibe belebotlunk).
De ami igazán káprázatos és szeretetreméltó, hogy egy idő után azt vesszük észre, Willis valójában a nyolcvanas évek szórakoztató filmjeinek a dramaturgiáját követi (amit aztán nyíltan ki is mond), és mégsem válik erőltetette. Egy szívvel, ésszel, lélekkel megírt novella, már csak emiatt is érdemes beruházni a kötetre.
Pusztai Dániel: Ha Gaimant egy mesemondóhoz hasonlítottam, Rothfuss olyan, mint egy író félévszázadról vagy annál is korábbról. Elkap egy életképet, majd verandáján komótosan pipára gyújt, de előtte megtömi mindenféle fűvel, és csak aztán ír arról, hogyan élnek a népek, akik köszönik, megvannak. Ezt persze mind Bast, a falu fogadóssegédjének szemén keresztül, aki kisebb szívességekért cserébe előszeretettel ad tanácsokat gyerkőcöknek a névadó ménkűfa mellett, amibe évekkel korábban csapott a villám. Bast persze nem hétköznapi fogadóslegény, hanem egy tündér, ahogy mestere sem egyszeri fogadós, hanem egy visszavonult hétpróbás dalnok. Utóbbinak ezúttal nem sok lapot osztottak, de hát az ő történetét egy egész trilógián keresztül meséli Rothfuss, szóval, nem is marad hiányérzetünk.
Míg Gaiman sodró lendületű volt, addig Rothfuss ráérősen hömpölyög, nem siet sehová, elvégre a falusiak napjai is lassan telnek-múlnak, ezt az érzést pedig át kell adni. Aki olvasta volna A szél nevét, az tudja, mire számíthat: arra, hogy minden gyarlósága ellenére az ember alapvetően jó. Rothfuss stílusára egyébként nem lehet panasz, igényes, már-már irodalmi, olyan, amin meglátszódik az értő farigcsálás.
Tölgyesi László: A jó hírem az, hogy akik olvasták és szerették Rothfuss Királyölő-krónikáját, azok ebben az elbeszélésben sem csalódnak. Nekem ez viszont annyira nem jó hír, mert a Királyölő-sorozat első részénél (A szél neve) még bizalmat szavaztam az írónak, de a folytatás (A bölcs ember félelme) már minden rossz előérzetemet igazolta, sőt, túl is szárnyalta Rothfusst illetően. Egyik fő bajom vele az a szándékolatlanul komikus embereszmény-gyártás, amit a regényekben művel. A ménkűfa főszereplője persze nem Kvothe, így ez a fogyatékosság nem jelentkezik – van helyette más. Szeretem amúgy színes mesélői stílusát, és ahogy kezdett kibontakozni egy kellemes, bukolikus életkép, már-már azt hittem, végre elégedetten fogok letenni egy Rothfuss-művet; ehhez vegyük hozzá világának számomra egyik legszimpatikusabb vonását, az érdekesen és hangulatosan megalkotott mitológiát, amely szintén szerepet kap itt. De a történet végül egy másik Rothfuss-hibába fullad bele, a megmentési kényszerbe (Kvothe a regényekben minden fejezetben megment egy Bajba Jutott Szépséget vagy Ártatlan Gyermeket), amely nem önmagában hiba, hanem a didaktikus tálalása miatt viselem nehezen. Ezt tehát nem ússzuk meg, kár. (Az író amúgy incselkedve odabök a kötet híres szerkesztőjének is, egy igen zsémbes szereplőt ugyanis Martinnak hívnak, kinek kapcsán elhangzik a „Közeleg a tél” mondat…)
George R. R. Martin: A tékozló herceg, avagy egy király fivére
Tölgyesi László: Martin Trónok harca-sorozatának első három regénye nagy rajongóvá tett, aztán a későbbi részek erősen átformálták a hozzáállásomat. Martin érezhetően valami hatalmas, újszerű narratív kísérletet folytat, és ha bámulom is művészi ambícióját, egyre szkeptikusabbá tesz az eredmény. A regényfolyam 4-5. részében az író veszedelmes dramaturgiai mutatványokba kezdett, és kezd megmutatkozni, miért nem működnek ezek jól.
A tékozló herceg a regények világában játszódik, Westeros történelmének újabb korszakáról lebbenti fel a fátylat. Gyanítom, hogy aki mellett elment az utóbbi évek Trónok harca őrülete, az értetlenül és unatkozva olvassa majd. Attól tartottam, engem sem fog majd meg különösebben ez a krónika-részlet (nagyon más műfaj, mint az író Sir Duncan-történetei), de aztán azon kaptam magam, hogy élvezem a „történelemlecke” ürügyén bemutatott konfliktusokat, karaktereket. Nem állítom, hogy a Martintól eddig olvasott sci-fi és fantasy elbeszélések közt előkelő helyre tenném, de imponáló az a realizmus, ahogyan az író szereplői sorsát alakítja, motivációikat ábrázolja.
Pusztai Dániel: Azt hiszem, ezt a novellát elsősorban azok fogják értékelni, akik már olvastak Martintól. Nem azért, mert az írás élvezetéhez tisztában kell lennünk A Jég és Tűz dala regényekkel… Martin kísérletező kedvével kell tisztában lennünk. Ugyanis A tékozló hercegben betekintést enged Westeros távoli múltjába egy krónikus tolmácsolásában, aki tényszerűen, de élvezetes stílusban meséli el azokat az eseményeket, amik egy fontos történelmi eseményhez, a Sárkányok Táncához vezetett. Nem látunk be egyetlen résztvevő fejébe, sőt, párbeszédeket sem kapunk. Megkockáztatom, az a rajongó sem fog emlékezni a karakterek nevére, aki betéve tudja pedig a Westeros-kánont, hanem úgy fog hivatkozni a szereplőkre, mint a tékozló herceg, a jámbor, de hirtelen haragú király, vagy az ambiciózus hercegnő.
De nem is ez a lényeg. Martin kiválóan ragadja meg azt, hogy a történelem jóval bonyolultabb, mint azt első pillantásra hinnénk, és hogy rengeteg szál, rengeteg érdek mozgatja egyszerre több irányba is. Ez teszi Westerost élő, lélegző világgá, és így a történet akkor is lebilincselő, ha a több tucat karakter nevét nem áll módunkban megjegyezni.
Száz szónak is egy a vége, ezek a történetek várják a Kedves Olvasót a Zsiványok antológiában. Bár akadnak gyengébb novellák, már csak az erősekért érdemes beruházni. Persze, valahol ez a kötet olyan… nos, nem egy doboz bonbon, mert azt hagyjuk meg Forest Gumpnak… inkább olyan, mint egy svédasztal. Lehet, hogy más pont azt találja fogára valónak, ami nekünk nem ízlett.