John Boland – Magyarországról, szeretettel

Senki nem az, akinek mutatja magát, és senki nem olyan okos, mint amilyennek hiszi magát. Talán így lehetne legrövidebben jellemezni John Boland Magyarországról, szeretettel regényét, mely a Fumax Kiadónak köszönhetően jelent meg. Ja, és nem mellesleg, mint az a címben is benne van, kis hazánkban játszódik, ami az egész politikai thrillernek ad egy sajátos ízt. Olyan lecsósat, amilyet csak egy hazánk iránt érdeklődő külföldi tud készíteni. Benne van minden alapanyag, a szakácskönyv szerint készült, mégis érződik rajta, hogy készítője más ízvilághoz szokott.

Félre értés ne essék, Boland jól elvégezte a házi feladatát, a regényen érződik, hogy olyan ember írta, aki tisztában van a helyi viszonyokkal, ne adj Isten járt már nálunk. Ez egyébként teljesen egyértelműnek tűnik elsőre, csak hát volt idő, még nem is régen, amikor már az erénynek számított külföldi szerzőtől, ha nem következetesen román neveket adott magyar karaktereinek. Boland azonban nemcsak Budapestet tudja elkülöníteni Bukaresttől, de tisztában van a kisebb városokkal is, ahogy az országon uralkodó politikai állapotokról is.

Két dolgot azonban már az elején tisztázni kell: az egyik az, hogy Boland ettől függetlenül egy amerikai mentalitásával mutatja be hazánkat. Ezen nincs mit meglepődni, lévén Boland amerikai, így nem várhatjuk el, hogy egy magyar hozzáállásával viszonyuljon a magyar állapotokhoz. Sokszor ugyanis hajlamosak vagyunk ellentmondásosan hozzáállni a külföldiek Magyarországról alkotott világképéhez: egyrészt megsértődünk, ha semmit nem tudnak rólunk, másrészt megsértődünk, ha tudnak rólunk és véleményt alkotnak azon túl, hogy „de finom a szilvapálinka!”

Boland okosan alapból egy amerikai főhőst választott, így az ő csetlése és botlása magyar közegben teljesen autentikusnak érződik. Patrick McCarry, a bukott amerikai tőzsdeügynök így rácsodálkozhat arra az átlag amerikai olvasóval együtt, hogy tízezer dollár itt komoly pénznek számít, vagy arra, hogy a szélsőségeseink mennyire nem a valóságban élnek, amitől bár kétségtelenül veszélyesek, mégsem annyira, mint első pillantásra tűnnek.

Ez az egyik dolog – a másik az, hogy mégis csak egy politikai thrillerről beszélünk, amelyeknek ugyebár szokásuk a feszültségkeltés érdekében egy kissé túlozni. A Magyarország, szeretettel azért nem rugaszkodik el a valóság talajától, hanem többnyire szilárdan áll rajta. Nem akarnak Budapestről atomot lőni Washingtonra, nem rabolják el benne Áderéket orosz szeparatisták csak úgy, nem rombolja le John McClane a Parlamentet helikopterrel. Mégis, valahogy megszoktuk, hogy a dolgok úgy előszeretettel történnek máshol, így lehet, hogy lesznek olyanok, akiknek a gyomrát meg fogja feküdni a fegyvergyártókra vadászó CIA-ügynökök sokasága.

De az is lehet, hogy csak túlzott elővigyázatosságból írom ezt. Ugyanis lassan az, hogy milyen is Magyarország, illetve milyen is magyarnak lenni, tabunak kezd számítani nálunk. Sokszor saját honfitársaink véleményére nem vagyunk kíváncsiak e kérdésben, hogy jön akkor egy amerikai ahhoz, hogy a saját meglátásairól papoljon?

Pedig pont ez adja a Magyarországról, szeretettel sava-borsát. Ha ezt elvesszük, akkor marad egy ugyan olvasmányos, de feledhető thriller. Főhősünkről, a történetet E/1-ben elmesélő Patrick McCarryról nem sok mindent tudunk meg azon kívül, hogy múltja miatt csak fővesztés terhe mellett térhet haza. Ez remek alkalmat ad arra, hogy az író szócsöve lehessen, fekete, maró gúnnyal mutathassa be kis hazánkat, és olyan nagyon ne takarja el a kilátást.

De ez igaz a többi karakterre is, a legtöbbjük igencsak felskiccelt jellemvonásokkal rendelkezik. Persze, ez az ára annak, hogy senki sem az, akinek mutatja magát, sokakról csak a felszínt látjuk, amiről kiderül, hogy üres buborék. Egy idő után azonban mégis zavaró, hogy nincs kihez kötődni. Hogy egy mondatban összefoglaljam: hősünk kiszolgáltatottságát növeli az, hogy alig tud valamit igazából bárkiről is, de így nem is találkozunk maradandó, emlékezetes szereplővel. Pedig van itt fegyverkereskedő házaspár, minden lében kanál riporternő, mindenben fasizmust látó újságíró, furcsábbnál furcsább CIA-ügynökök egész sora.

A regény maga igen rövid, kicsivel több, mint kétszáz oldal, tehát egy ültőhelyben kiolvasható. A fejezetek között nem egyszer ugrunk az időben, ami pörgőssé teszi a történetet, olykor azonban ki is zökkent. Azonban a szereplők közül senki nincs biztonságban, és mire végére jutunk a regénynek, rájövünk, hogy itt nem hatalmas kémhálózatok és briliáns bűnözők mérik össze tehetségüket, hanem mezei emberek, akik voltaképpen maguk is alig tudnak valamit ellenfeleikről. Így a történetet – és a politikai játszmát – nem az viszi előre, mit tudnak egymásról, hanem mit nem.

A lényeg azonban akkor is a hazánkban boldogulni próbáló külföldi, és az ő meglátásai, amik mindig érdekesek, akár egyet értünk velük, akár nem. Viszont gyanítom, mindnyájan úgy álltunk az elhagyatott utcában, tilosban való parkolásért ugráló rendőrhöz, ahogy Patrick McCarry.

Nihil