Istenes küzdelem: Blood of Zeus

Van valami gyermeki báj abban, hogy az olümposzi istenek és a titánvérből sarjadt gigászok összecsapása során az egyik felet szuperhősökként, a másikat pedig kaijukként ábrázolják az alkotók. Látszik, hogy a sorozatot kiötlő testvérpár, Charley és Vlas Parlapanides a szívüket-lelküket beleadták, hogy a hagyatékukat jelentő görög mítoszokat úgy vigyék tévéképernyőre, hogy az a huszonegyedik század elvárásai közepette is hasítson. Ami lássuk be, nem kis feladat, hiszen az elmúlt évtizedben számos film megpróbálkozott vele, hogy aztán feledésbe merüljön – egyedül a Wonder Woman jelent ez alól kivételt, igaz, ő mértékkel merítkezett a görög mitológiából, és egy képregényes oldalon sportszerűtlennek is tartanám kiemelni, ha nem rajta éreztem volna ezen a téren a legtöbb lelkesedést.

A Parlapanides fivérek ugyanilyen hévvel vetik bele magukat a régi mítoszok leporolásába, ahol minden isten a saját szuperképességével – Zeusz villámmal, Héra telekinézissel, Hermész szupergyorsasággal, etc. – veti bele magát a harcba, a gigászokon pedig érezni a Tűzgyűrű, Mike Mignola, sőt, egyiküknél még René Laloux (A vad bolygó, Gandahar) hatását is. Ha gyerek lennék, akkor ezt az eredettörténetet nézném újra és újra, és már az megvenne kilóra, hogy a sokféle gigász közül legalább az egyiknek a karja kígyókban végződik. Nem a lába, de már majdnem.

Ezzel szemben más részek zavaróan kilógnak, így például az, hogy az ellenséges, elkárhozott emberekből lett hordát démonoknak nevezik, már csak azért is bántóan kizökkentő, mert a daimón teljesen mást jelentett a görög hagyományokban, mint vörösszemű pokolszökevényeket. Egyáltalán, a görög mitológiától úgy, ahogy idegennek számítanak az ellenséges hordalények, se a kentaurok, se az amazonok nem igazán tekinthetők annak. Kadmon sárkányfogveteményében lenne ilyen lehetőség, de a pokolbéli hordában kicsit mintha a judeokeresztény kultúrkör avászkodna be, kiváltképp, mivel vezetőjüket Seraphimnak hívják (a róla sokat tudó egyik karaktert meg Eliasnak).

Pedig vannak egyébként olyan elemek, amik egy görög mítoszokért rajongó szívét megdobogtatják, például, hogy Hermész viszi a holtak lelkét a túlvilágra, vagy hogy a révészt bizony meg kell fizetni. Az alkotók azzal is tisztában vannak, eredetileg hogy nézett ki a kiméra – mondom ezt úgy, hogy én szeretem a háromfejű D&D változatot is –, és ha egy bizonyos háromfejű pokolkutya nyálából kóró sarjadna, akkor az feltenné a cseresznyét is a habos tortára.

Hogy milyenek a karakterek? Hát, egyikük panaszkodik, hogy elege van már abból, hogy csak gyalog a táblán, és ezzel nagyon jól leírja az összes társát. Ugyanis a szereplőket talán még archetipikusnak is csak nagy jóindulattal lehetne nevezni. Hogyan máshogy is neveznék hősünket, mint Herónnak és ki más is lenne ő, mint egy félárva fattyú, akit megvet a saját közössége, és aki mélabús ábránddal tekintetében megy végig kötelességtudón az összes klisén? A szőke, belevaló parancsnoknőről semmi egyéb nem derül ki, minthogy szőke és belevaló, és történetesen Alexandriának nevezték el egy nagy hódító után. És ők még a legösszetettebb karakterek, a másodkaraktereknek csak pár benyögés jut személyiség vagy motivációk helyett.

Ugyanígy a történetet is bajosan lehetne csavarosnak nevezni. Nincsenek nagy meglepetések, és, hamár itt tartunk, kicsik sem. Akad néhány fordulat, de azok is csak egy jól kitaposott ösvényen viszik tovább a történetet. Ez igaz a párbeszédekre is, amik között akad pár tisztességes, de frappánsnak egyiket sem mondanám.

Mégis, amikor az alkotók eljátszadoznak a görög mitológiával, akkor az ember mindezt elnézi nekik, még ha olykor jól esne egy kicsit több tartalom a stílus mellé. Ugyanígy érdekes, hogy bár vér akad benne bőven, szexualitás terén már jóval visszafogottabb, sőt, az alapanyaghoz képest már-már bántóan prűd. Lám, a gigászokat se Gaia szülte bosszúból, hanem az utolsó titán kiontott véréből lettek.

Azért akad kivétel a fenti dörgedelem alól, Zeuszt elég jól eltalálták az alkotók, az a valaki, akire lehet haragudni, de az ember megérti, miért bocsátják meg neki az újabb és újabb stiklijeit. Persze valahol fura, hogy amennyire szeretik őt felmenteni – lásd pl. Kevin Sorbo-féle Herkules –, annyira szokták Hérát elmarasztalni a féltékenységből fakadó gyűlöletéért (ez alól megint csak a már említett Wonder Woman a kivétel). Itt például Zeusz egész jót beszélget Héphaisztosszal, holott az istenek ura pont a sánta kovácson mutatta be, mit is jelent a kettős mérce.

Ezek ellenére a Blood of Zeus egy kellemes időtöltés, ami olykor régi klasszikusokat idéz – eredeti Titánok harca – és ilyenkor eszünkbe jut, hogy azokat sem feltétlen az emlékezetes karakterek miatt szerettük. Csak hát persze manapság már a mélyebb karakterábrázolás elvárt lett, nem pedig extra.

Viszont addig is: szuperolümposziak harca kaiju-gigászokkal. Az ember pedig hajlamos máris egy csomó mindent elnézni. Még egy könnyed, egyszerű kis sorozatot is.

Pusztai Dániel

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: