Üdv a felnőttek világában, John.
Évek teltek el azóta, mióta hősünket az FBI beszervezte, hogy hivatásosan is öljön démonokat, nem csak hobbiból. Miután a harmadik rész végére elveszítette mindazt, ami otthonához köti, ezért hát kapva kap az ajánlaton, mert valamiből neki is élnie kell. Pechjére azonban Mulder ügynöknek leáldozott, így kétes alakok körében találja magát, akik között hivatásos gyilkos ugyanúgy megtalálható, mint az a személy, aki előszeretettel henceg három diplomájával. Ráadásul ezeknek az illetőknek így is van merszük ahhoz, hogy elborzadjanak John stílusán és szociopata mivoltán.
Hősünknek egyedül Brooke maradt meg, aki viszont az előző rész traumáit követően egy elmegyógyintézet ellátására szorul, miután idegronccsá vált. Brooke így inkább kolonc, akinek feladata, hogy Johnban bűntudatot és így közvetve felelősséget ébresszen, ám a korábban történteknek köszönhetően egy olyan képességre tett szert, ami roppant hasznos a démonok lefülelésében és likvidálásában.
A gond csupán az, hogy Johnnak egyre erőteljesebben az a benyomása, hogy a démonok közül jó páran alapjáraton jobb emberek a rájuk vadászó személyeknél. Apropó, a könyv legtöbb konfliktusforrása éppen abban rejlik, hogy az addig magánzó John most kénytelen, ám képtelen együttműködni másokkal a szent cél érdekében. Pedig talán nem ártana most az egyszer összefogni, ugyanis a démonok világában háború készül két frakció között – és mindkét frakció igyekszik a nagy összecsapás előtt eltenni láb alól azokat, akik veszélyt jelentenek a halhatatlanok fajtájára.
Az ördög egyetlen barátján tetten érhető az úgy nevezett Harry Potter-effektus, azaz, hogy minél előrébb halad az író a történetben, annál magasabb korosztályhoz szól. Már a Nem vagyok sorozatgyilkos sem feltétlenül az érzékeny lelkű gyerekeket célozta meg, hanem a kicsit érettebb, kicsit edzettebb kamaszokat, Az ördög egyetlen barátja viszont ezt még tovább viszi: hősünk körül úgy hullnak az emberek, mint az őszi legyek, ráadásul ezek az illetők igencsak megkérdőjelezhető moralitással rendelkeznek. Éppen ezért ez a regény elsősorban már nem is a középiskolás korosztálynak szól, hanem azoknak, akik megtették az első nagyobb lépést a való világba, és szembesültek azzal, hogy bizony a felnőtt is csak gyarló ember, méghozzá elég rendesen.
Dan Wells továbbra is megmarad a kisvárosi közegnél – igaz, ezúttal egy másik kisvárosban tevékenykednek hőseink –, és nem teszi meg helyszínnek New York vagy éppen Los Angeles sikátorait, pedig lenne ebben a váltásban potenciál. Ugyanakkor ez az elem nem is zavaró, hiszen John életében számos változás történt, így nem érezzük azt, hogy ezt a történetet pedig egyszer már olvastuk. Annál is inkább, mert bár Wells ezúttal egy horda démont uszít szereplőire, akik mind különböző természetfeletti képességek birtokában vannak, arra is ügyel, hogy ezeket a teremtményeket mégis összekösse egy koncepcióval.
Az ördög egyetlen barátját tehát azoknak ajánlom elsősorban, akiknek tetszettek a korábbi részek, és aki már megtette az első lépéseket a való világ felé.