Brit istenek – Gillen & McKelvie: The Wicked + The Divine

Mi a csudáért kapta meg ez a sorozat 2014-ben a legjobb brit képregény díját, és miért jelölték 2015-ben három Eisnerre is? Ez volt a fő kérdés, amit kábé minden oldalon, egyre dühösebben tettem fel magamnak, amíg olvastam a The Wicked + The Divine köteteit. Az eddig megjelent hat kötetből négyet olvastam el, és komolyan, az első két kötetben annyira nem volt elfogadható válasz a fenti kérdésre, hogy kénytelen voltam a feszültséget őrjöngő Facebook- és Goodreads-posztokban levezetni, és csak a magyar iskolarendszer által belémtáplált elfogadó kitartásnak, valamint a Kieron Gillenba vetett hitnek köszönhettem, hogy eljutottam a harmadik kötetig. Amikor aztán végre összeállt minden, és a történet valóban érdekes lett, sőt, izgalmas és okos. Szóval most már nagyon várom, hogy valaki kölcsönadja nekem az ötödik és a hatodik kötetet is.

De nézzük is miről van szó: mit kínál a The Wicked + The Divine, és mire van szüksége az olvasónak az első két kötet túléléséhez, hogy aztán beköszönthessen a kánaán:

1) Erős vizualitás + Már megint egy egész oldalas portré (The Aesthetically Pleasing + Yet Another Full Page Portrait)

Jamie McKelvie rajzoló és Matt Vilson színező nagyon erős látványvilágot teremtenek, aminek nézegetése engem lekötött. A készítők kreatívan szórakoznak a képregényoldal szerkezetével, össze-vissza értelmezik az egyes elemeket, a szöveg adagolásával pazarul játszanak, ez is mind lekötött. Ez az erős vizualitás sem tudott azonban kárpótolni azért, hogy az első két kötet egyszerűen követhetetlen. Kieron Gillan, akiben nekem nagy hitem van, egyből 12 reinkarnált istenség érdekviszonyainak hálójába dobja az olvasót, és aztán semmit nem segít, hogy eligazodjunk ebben a világban, megjegyezzük a nevüket, vagy, tudom, abszurd kérés, a neveket össze tudjuk párosítani a fejükkel. Az sem segít, sőt inkább bosszant, hogy egy-egy lapozás után már megint egy egész oldalas portréval találjuk szemben magunkat valakiről, akiről fogalmunk sincs hogy ki, és egy idő után nem is érdekel. Ha hülye haja van vagy festés van az arcán, esetleg mindkettő, akkor az egy isten. Ezeket a képeket nézve megfogalmazódik a kérdés, hogy ki ennek a képregénynek a célközönsége.

2) Egy tucat kamasz + Az öreg néni (The Dozen + The Old Lady)

Egy tucat istenség kilencven évente lejön a földre, és itt él két évig. Valamiért az összes brit kamaszként szeretne újjászületni ebben a 2014-ben kezdődő ciklusban. Ami engem illet, én inkább harminc felé járó topmanager milliárdos lennék, aki épp kétévi vakáción utazgat, ebből is látszik, hogy nem vagyok reinkarnált isten. Ezek az istenek eszméletlen hatalmasok, egy csettintéssel képesek bármit elintézni (szó szerint.) Ezek a csettintős részek már az első két kötetben is nagyon jól vannak megcsinálva, nem hogy a többiben, amik még izgalmasak is. A hatalom ellenére az istenek mégsem csinálnak semmit. Az összes isten vagy DJ-zik, vagy popsztár, vagy bukott szívhezszóló szólóénekesnő, vagy úgy néz ki mint Rihanna, vagy hiphoptáncos, drogfüggő, vagy szexuális kalandor, vagy mindegyik egyszerre. Hatalmas partikat adnak, ahová özönlenek a fanok (hívők) és a szkeptikus újságírók. Igazából már az elejétől fogva tetszett az ötlet és a feszültség, amibe Gillan az isteneit ülteti, de úgy éreztem, túl lassan bontja ki ezt a világot, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy mekkora odaadás szükséges azon valós és evilágbeli olvasóktól (fanoktól), akik a kétkötetnyiben összegyűjtött vontatott képregényt valós időben kivárták, miközben semmi biztosítékuk nem volt arról, hogy össze fog állni a történet. Szóval tetszik a feszültség, ami az öröklét és a két évi földi élet között van (arról nincs szó, hogy a maradék 88 évben milyen létformában élnek/vegetálnak az istenek), valamint szerintem az is jó, hogy ebben a két évben az istenek bizony eleresztik a világ megmentésére irányuló felszólításokat (amiket az öreg néni képvisel, részletesen mindjárt), és a teljes hedonizmus inkarnációi lesznek. Ezek az istenek abszolút nem hajlandók semmit csinálni, csak szórakoztatni a népet a show-jaikon, esetleg időnként interjút adni, hogy mindig szerepelhessenek a világ össszes Best magazinjának összes címlapján.

Az első kötet cselekményének jó része a Luci (aka Lucifer) nevű isten bulvárskompatibilis botránya körül forog, aholis ártatlanul gyilkossággal vádolják, de persze lehet, hogy mégis bűnös, és a kötet főszereplője és narrátora, Laura, aka Lucifer legnagyobb rajongója próbál meg segíteni neki. Repkednek az istennevek, hivatkozások, utalások, nehéz követni a történetet. Mivel nem tudtam mit hova kötni, nehezen jöttem rá, hogy melyik az egyetlen fontos név, aminek a megjegyzését elvárná a sorozat: Ananke. Az öreg néni, aki először nem is szerepel. Aki szintén halhatatlan, és ő felel azért, hogy az isteneket kordában tartsa (miért, kérdem én, hiszen úgyse csinálnak semmit), hogy ismételgesse, hogy a sötétség nagy veszélye közeleg (ami nem érdekli az isteneket, és egyetlen más utalás sincs rá a történetben, ezért az olvasót sem érdekli), valamint ő változtatja át az egyszerű földi halandókat istenekké. Amikor Ananke úgy dönt, hogy egy brit kamasz valószínűleg egy isten reinkarnációja, elmond egy mágikus szöveget, aminek hatására előbújik a kamaszból az isten, és onnantól kezdve szuperdivatos lesz, szupersokat fog frontálisan pózolni, és sok szín lesz a hajában (valamint, ha szerencséje van, úgy néz ki, mint Rihanna).

3) A Panteón + A káosz  (The Pantheon + The Chaos)

Gillan egyből az általa teremtett világ komplexitásával szembesít, és nem fogja az olvasó kezét az első két kötetben. Kevés mankót ad az általa felépített komplex világ megértéséhez. Erről lehet, hogy szóltak neki, mert a harmadik kötet elején táblázatban foglalja össze, hogy melyik isten kicsoda, hogy néz ki, és mi a fő tulajdonsága, és miben érdekelt. Ez a történetfolyamban pont az a pont, amikor az összefoglalás már felesleges: az olvasó kisilabizálta maga is, és megtanulta megjegyezni, hogy ki kicsoda, és kinek a pártján áll. A harmadik kötetben indul be az akció is, lendül mozgásba az istenek manipulálását célzó gépezet. Elkezdenek összeérni a szálak, és végre nem csak szövegelnek.


A tizenkét isten amúgy, annak ellenére, hogy a görög mitológiára utaló Panteónban lakik (Londonban), a világ bármely mitológiájából származhat. Van itt Lucifer (keresztény), Baal (kánaáni, ld. ószövetség), The Morrigan (kelta), Amiterasu (shinto), Dionüszosz, Perszephoné, Minerva (görög), Sakhmet (egyiptomi). Akárcsak a görög mitológiában, az istenek egymás belügyeivel vannak elfoglalva, és a földi halandókat csak bizonyos testi értelemben veszik komolyan. Ez is szerintem jó húzása Gillannak. Az istenek közötti konfliktus lassan bontakozik ki, és nem is árulok el belőle semmit, mert jó lesz (ha az ember elviseli a kétkötetnyi ki-kicsodát, vagy internetes segédlettel olvassa a történetet). Persze a negyedik, irtó jó kötet után ismét elolvastam az elsőt, és meglepően érthetőnek találtam: je! érett olvasóvá váltam!

5) A grimasz + A póz (The Snarl + The Pose)

A történet nem foglalkozik azzal, hogy milyen alapon lesz valakiből isten, mi kell ahhoz, hogy Ananke úgy döntsön, hogy elmondja az ember fölött a verset, és ezzel megváltoztassa a sorsát. Persze a koncerteken tomboló rajongók mindegyike isten szeretne lenni, és a szemünk láttára alakul át két civil is istenné. Így aztán komolyan foglalkoztatott, hogy mi kell ahhoz, hogy Isten legyen valaki. Anankét amúgy meg is lehet kérni, hogy valakiből istent csináljon, így történt ez a még a szokásosnál is többet pózoló Baphomettel. (Akiről mindig el van mondva, hogy mennyire egoista és ellenszenves, de igazából ugyanilyen egoista és ellenszenves a többi isten is.) Hosszas megfontolások után arra jutottam, hogy az istenek egyetlen közös tulajdonsága, ergo az istenség előfeltéte, az alábbi grimasz elvégzésére való képesség — úgyhogy gyakoroljatok szorgalmasan. (Nekem természetesen csak a másik oldalra megy). A gyakorláshoz ajánlom a dalt, ami könnyen lehet, hogy az egész képregényvilágot ihlette: Faithless: God is a DJ (link).