Brian McClellan: Vérrel írt ígéretek

Promise of BloodA fantasy szó hallatán legtöbb embernek egy középkori közeg ugrik be, lovagokkal, hercegnőkkel, sárkányokkal. Ellenpéldákat persze lehet hozni szép számmal, Tolkien előttről vagy akár a közelmúltból, amelyeknél képtelenség eldönteni, hogy az író egész konkrétan melyik korból merített. Brian McClellan trilógianyitó regénye egyik csoportba sem tartozik, őt vállaltan a francia forradalom közege ihlette. Egy olyan éra, ami egyszer és mindenkorra véget vetett a királyokba vetett feltétlen hitnek, amely felfogás nem mellesleg a lovagokról, hercegnőkről, sárkányokról szóló legendákat is táplálta.

Ezt az irányt a regény nem is rejti véka alá, legfontosabb nézőpontkaraktere, Tamás tábornagy már az első oldalakon közli az egyik új szövetségesével: „A királyok kora lejárt – és én fojtottam vérbe”. És ehhez McClellan tartja is magát: míg a high fantasyk zömében mintha ki sem látszanánk királyokból és nemesekből, itt a fontosabb karakterek mind közép- vagy alsóosztályból származnak. Így Tamás tábornagynak sem az apja vette a címét, hanem tehetségének és kitartásának köszönhetően küzdötte fel magát a szamárlétrán, hogy aztán elege legyen a királyi család önzéséből és inkompetenciájából, és a maga kezébe vegye az ország irányítását.

Ebben segítségére van Adamat nyomozó, illetve Tamás elhidegült fia, Tániel is, aki kiváló céllövő és őstehetség a lőpormágiában. Mindhárman szerethetően esendő karakterek, akik a legjobbat akarják szeretteiknek és hazájuknak, ám ezekben pont emberi hibáik hátráltatják. Tamás például egy bizalmatlan és rideg ember, aki nagyon is törődik a népével, ugyanakkor személyes okok motiválták a király megbuktatásában: az uralkodó ugyanis képes lett volna annak az országnak a vazallusává tenni saját királyságát, amelyik kivégeztette Tamás feleségét. Tániel minden tehetsége ellenére tele van komplexusokkal, amelyek elől lőpormámorba menekül – az egyetlen személy, akit képes a bizalmába fogadni, egy néma barbár leány. Adamat pedig inkább balszerencsének, semmint hibás döntéseknek köszönhetően nyakig úszik az adósságokban, aminek köszönhetően kettős játékba kényszerül, hogy családját védje.

Adro-Crimson-CampaignGyarlóságaik ellenére mindhárman megpróbálják sikeresen végrehajtani a maguk feladatát. Tamás próbálja egyben tartani Adro országát külső és belső ellenségek dacára, Tániel orgyilkosokra és renegát varázstudókra vadászik, Adamat pedig egy összeesküvést igyekszik leleplezni. Ebben pedig nagy hasznát veszik különleges képességeiknek.

Adro országában ugyanis három csoportra osztják a mágikus tehetséggel bírókat. A Kiváltságosok voltaképpen hagyományos varázslók, akik a négy őselemet és az étert képesek manipulálni, és ennek következtében pusztító varázslatokat és összetett bűbájokat szőni. A lőpormágusok ezzel szemben a puskaporból merítik erejüket, mely egyrészt kitisztítja az érzékszerveiket és ellenállóbbá teszi őket, tehát egyfajta harci drogként működik, másrészt természetfeletti hatalmat nyernek belőle, így képesek irányítani a kilőtt golyókat és felrobbantani az ellenség puskaporát. A Fortélyosok állnak a ranglista alján, ők egy-egy különös képességgel rendelkeznek, mint tökéletes emlékezet, az alvás szükségletének hiánya, etc. Ezek mellett találkozunk további irányzataival is a mágiának, amiket komoly spoiler lenne itt említeni. Töredelmesen bevallom, én megelégedtem volna azzal, ha ezeket McClellan csak később hozza be, és inkább többet árul el az ellenséges országról, Kezről.

Különösen, hogy van egy misztikus szál, ami azt pedzegeti, hogy mi van, ha a királyok hatalma mégis az Atyaúristentől ered, ahogy azt korábban gondolták, és ami miatt főhet Tamás feje. Kiváltképpen, hogy a királyság intézményét isteni beavatkozás nélkül is nehéz eltörölni, tekintve, hogy az ország tele az uralkodó család iránt elkötelezett hívekkel, élvhajhász nemesekkel és papokkal, alvilági figurákkal, illetve opportunista feltörekvőkkel, míg a környező nemzetek vezetői igencsak találva érzik magukat Tamás forradalma által. Elvégre, királyokat egyszerűbb megbuktatni, mint eltörölni az intézményt a föld színéről. Akkor pedig az olyan apróságokról, mint az éhező, bizonytalanságban élő tömegek, nem is beszéltünk.

brianmclellanMcClellan tehát szépen kitalálta és tálalta a konfliktusokat, mind személyi, mind világméretű fronton. A Kiváltságosok és a lőpormágusok egymás iránt érzett zsigeri ellenszenvét – ami társadalmi, semmint mágikus eredetű – kimondottan ötletesnek találtam. A cselekmény egyébként végig pörög, akció akciót követ, és egyszer sem ül le. Ez egyébként személyi beállítottságtól függően lehet egyaránt előny vagy hátrány. Előny, mert egyszer sincs alkalmunk unatkozni, és hátrány, mert párszor el tudnánk viselni kicsivel több csendes jelenetet, ami egy kicsit jobban kifejt egy karaktert vagy világot. Nagyon sok fantasyben felfedezhetünk íveket, amikor a cselekmény felgyorsul, aztán a világalkotás és karakterábrázolás kedvéért lelassul – a Vérrel írt ígéretek ezen a fronton sokszor egy Edgar Rice Burroughs ponyvára emlékeztet, ami végig ugyanolyan sebesen sodor.

Ettől függetlenül McClellan képes érdekes karaktereket ábrázolni, mint amilyen a mosólány Nila. Ő a negyedik nézőpont karakter, bár a három főszereplőhöz képest csak elenyészve találkozunk vele. Az ő szemén keresztül láthatunk rá a forradalom fonákságaira, miközben „csupán” egy nemes kisgyereket akar megmenteni. De érdekes a mindig éber és szarkasztikus Olem, vagy Adamat alvilági testőre, SouSmith. McClellan egyiküket sem ábrázolja se túl sötéten, se túl naivan, ezáltal üde színfoltot jelentenek az idealista fantasyk és azok cinikus dekonstrukció között.

A sorozat második része, a The Crimson Campaign tavaly jelent meg Amerikában, a harmadik rész pedig idén januárban várható. A Vérrel írt ígéretek azonban önmagában is élvezhető alkotás, amit bátran ajánlok mindenkinek, aki szereti az igényes fantasyt, egyedi ötletekkel és szerethető karakterekkel.

Facebook Hozzászólások