Batman: Arkham Elmegyógyintézet – Szürreális fogócska elmebetegekkel

A Batman sorozatok írói régóta szeretnek eljátszadozni a gondolattal, mely szerint a Sötét Lovag semmivel nem épeszűbb azoknál az őrülteknél, akiket üldöz, és rendszeresen az Arkham Elmegyógyintézetbe küld. Grant Morrison és Dave McKean 1989-es „graphic novelje” ennek a témának a leginnovatívabb, legmerészebb és legkényelmetlenebb kibontása. A világ első számú detektívje itt egy instabil, önnön épelméjűségét megkérdőjelező, a megszokottnál jóval brutálisabb karakter, akit rég maga alá gyűrtek azok a démonok, amikkel mainstream sorozataiban a mai napig harcol. Az Arkham Elmegyógyintézet így egy elsősorban felnőtteknek szóló, intelligens és zavarbaejtően sötét mese az őrületről, ami előbb-utóbb mindenkit magával ragad, és amiből nincs menekvés.

A történet szerint az Arkham bentlakói Joker vezetésével elfoglalják az épületet, és túszul ejtik a személyzetet, amelynek tagjait csak akkor hajlandók elengedni, ha Batman önként csatlakozik hozzájuk – merthogy szerintük ő is közéjük való. A Sötét Lovagnak nincs más választása, mint hogy belemenjen esküdt ellenségeinek játékába, és ezzel megkezdődik egy tébolyult barangolás az elmegyógyintézet falain belül, és persze Batman lelkében is. Mindeközben flashbackek sorozatában lehetünk tanúi annak, ahogy az intézet alapítója és névadója évtizedekkel korábban lassan, de biztosan sodródik az őrület felé.

Az illusztrációval érdemes kezdeni, mert az Arkham Elmegyógyintézet velejét Dave McKean mindenféle szuperhősös trenddel szembevizelő, impresszionista és szürreális jellegű, művészi igényű festményei jelentik. Egy ilyen kontinuitásba nem számító, teljesen egyedülálló képregényben ugyanis lehetősége volt rá, hogy olyan szempontból közelítse meg a témát, ami a mainstream vonalon elképzelhetetlen lenne. Már a keskeny, függőleges panelek gyakori használata is egyfajta diszorientáltságot eredményez, markánsak az egyes figurákra jellemző karakterekkel és háttérrel megjelenő szövegek is (Joker mondatai pl. nem kapnak szövegbuborékot sem), a rajzok maguk pedig egyenesen pszichológiai hatással bírnak. A vonások bizonytalanok, a kontúrok elmosódnak, a figurák (főleg Batman) sokszor a háttérbe olvadnak, sőt, néha annak színei és formái tükröződnek rajtuk, mintha a saját karakterisztikával rendelkező sötét intézet falai felemésztenék őket. A főszereplő elmosódott, elnagyolt alakja (a képregényben mindenki sokkal pontosabban van megfestve, mint ő, a személyzet és az őrültek egyaránt) nem csupán stilisztikai elem, hanem egyfajta tudatállapotot is türköz, Batman bizonytalansága, őrület határán való egyensúlyozása jelenik meg benne. És ha már elnagyoltságról beszélünk, érdemes megfigyelni, hogy az Arkhamon kívüli „valóság” egyszerű, fekete-fehér vázlatokban kel életre, mintha teljesen jelentéktelen lenne, mintha a világ igazából az elmegyógyintézet falain belül kezdődne, és minden más csak egy odavezető út volna.

Grant Morrison lényegében a Sötét Lovag karakterének egyetlen, a bevezetőben említett aspektusára koncentrál, így ő itt nem annyira hős, igazságosztó és detektív, mint inkább csak egy súlyos problémákkal küszködő ember, aki próbálja nem elveszíteni az eszét. Ez nagyszerűen működik akkor, amikor már Arkhamban vagyunk, de a felvezetés Batman túlságosan színpadias és eltúlzott reakcióinak hála még kissé mesterkéltnek tűnik, még akkor is, ha ez a képregény semmilyen más sorozatba nem illeszthető be – mert a Sötét Lovagnak így is van egy karakteralapja, amihez ragaszkodni kell, és ebbe nem fér bele például az, hogy Gordon előtt nyíltan kijelenti, hogy néha megkérdőjelezi tettei racionalitását. Ez a túl direkt megközelítés néha később is előkerül (pl. a szóasszociációs tesztnél), de ettől eltekintve az intézetbe való belépés után a képregény egy lenyűgözően élénk, félelmetes és nyugtalanító lelki hullámvasúttá válik, megannyi nagyszerű ötlettel és írói megoldással. De ha már Batman kicsit másképp jelenik meg, mint általában, Morrison ellenségeinél is élt az alkotói szabadsággal. Kétarcú egy vitatható kezelés eredményének hála egy magát folyton összevizelő, döntésképtelen szerencsétlenné vált, a Kalapos figurája pedofil felhangokat kapott, Agyagpofa pedig lassan haldoklik egy rettenetes kórtól. Joker lényegében ugyanolyan, amilyennek megszokhattuk, legfeljebb kicsit még kegyetlenebb és gyilkosabb humorú, mint máskor (köszönhetően legalább annyira McKeannek, mint a Morrisonnak). Batmant drágájaként becézgeti, a hátsóját markolássza, az emberöléssel egybekötött vicc előadása az április elsején megtréfált apáról pedig hátborzongató.

Az Arkham Elmegyógyintézet sarkalatos pontja természetesen az őrület ábrázolása. Amadeus Arkham megtébolyodása legalább olyan hatásos, mint Batman vesszőfutása, és persze a kettő közt komoly párhuzamok vonhatók. Mindkét karakter gyermekkori traumák emlékétől szenved, mindkettejük életében szerep jutott az őrülteknek, akiket megpróbáltak a maguk módján eltávolítani a társadalomból, és mindketten kudarcot vallottak. Joker a történet végén már a kinti világot nevezi tébolydának, és azzal a lehetséges magyarázattal együtt, amit orvosa adott állapotára a kötet elején (vagyis, hogy talán nem őrült, hanem a modern környezethez alkalmazkodva túlságosan is racionális), mindez egy magából kifordult világ nyugtalanító képe, amibe az olyanok, mint Arkham és Batman, vagy belesimulnak, vagy elvesznek. Ráadásul mindez eleve elrendeltetett (erre utal az Arkham anyját kísértő óriási rém, a Denevér, ami összeköti a két sztoriszálat, és egyben előrevetíti a jelen eseményeit), harcuk így hiábavaló is.

A kötet itthon a Képes Kiadó gondozásában jelent meg, a már megszokott minőségben. Gyönyörű borító, kiváló minőségű lapok, korrekt fordítás, a műszaki stábnak pedig külön vállveregetés jár a retusálásért és beírásért – nem lehetett könnyű dolguk. Mindent egybevéve, az Arkham Elmegyógyintézet kötelező vétel azok számára, akik egy a szokásosnál érettebb, komolyabb és elgondolkodtatóbb Batman-történetre vágynak, és nem bánják, ha a karaktert kissé radikálisabban értelmezik. De olyan szempontból, hogy mit képes kihozni két nagyágyú egy agyonhasznált karakterből, tanulságos lehet mindenki számára, aki csak kicsit is érdeklődik a képregények iránt.

Olórin, 2008. július 23.

9/10 az első hazai megjelenésre!
Megjelenés: 1989 (Magyarország: Képes Kiadó 2008 és Eaglemoss 2018)
Történet: Grant Morrison
Illusztráció: Dave McKean