Jessica Jones és a sötét

A Jessica Jones: Alias című kötetben elénk lépő Jessica Jones játszmákkal és érdekekkel teli, átpolitizált, a hatalomról szóló világban próbál ösvényt vágni. Persze nem az Igazság nevében–csak úgy és annyira, hogy magánynyomozásból kiteljen a lakbér és jusson azért sörre. Nem szpojler remélem, ha azt mondom, Jessica mind az ösvényvágásban, mind az önálló magánnyomozásban kevés sikerrel jár.

Igazából nem romlottabb az Alias világa, mint bármelyik másik. Inkább a kisszerűségétől, Jessica nézőpontjából (személyiségétől, kapcsolati hálójából, a város terében elfoglalt helyéből) nem igazán látszódnak azok a nagyobb tétekben játszódó meccsek, ahol Amerika kapitány és a társai tevékenykednek. És a szuperhősök is csak asszisztenseik és megbízottaik révén, áttételesen érintkeznek azzal a pitiáner közeggel, ahol Jessica mozog. Erről a világról a Roboraptoron írt egy nagyon jó elemzést Scheirich Zsófi (link), én pedig most nem a világra, hanem annak megjelenítésére  szeretnék fókuszálni. Arra, hogy a Jessica és a fent ábrázolt világ kapcsolatát milyen vizuális megoldások árnyalják.  Négy pontban azt mutatom be, hogyan használja Michael Gaydos és Matt Hollingsworth, meg mindazok akik a vizualitásba a Marvelnál beleszólnak, a formákat, színeket, és a képregényelemeket arra, hogy Jessica világban elfoglalt helyéről és a világról mondjon valamit.

1. Ismétlés

Talán a legszembetűnőbb és leglátványosabb ismétlésre épülő oldalpár az, amikor Jessica megkapja az új ügyeit. Ez a helyzet mind a két történetben ugyanúgy néz ez ki: dohányzó, könyöklő, egyszerre figyelő és unatkozó Jessica Jones kicsiben a felső sorban hatszor; alatta az ügyet hozó nő ugyancsak hatszor, de jóval nagyobb, elnyújtott térben, fokozatosan az arcukra közelítve.

Igazából mondhatnánk, hogy a mozdulatlanul ismétlődő Jessica-portré kifejezi, hogy mennyire unja már Jessica az egészet, hogy mennyire lassan telik számára az idő. Hogy mennyire máshol jár az agya, és hogy érzelmileg mennyire távol van attól az embertől, aki épp kifejti a problémáját. Ehhez a monotonitáshoz képest igen dinamikus a fokozottan egyre közelebb jövő fej, és a közelítés nyugvópontja az első esetben a riadt, a másodikban a kérő tekintetű hatalmasra nagyatott arcon. Az utolsó képen a nő szeme akkora, mint Jessica feje a kicsi képeken.

Nagyon szépek ezek az oldalpárok, de nyugtalanítóak is. Attól nyugtalanítóak, hogy arról beszélnek, a látszat csal, a részletekben pedig nem rejlik semmilyen ördög. Ahogy a nyitó plán is felfedi, detektív és kliens egymással szemben ülnek, tisztes távolságban, frontálisan nézik egymást. Nincs köztük bizalom, van viszont bizalmatlanság és sok szép vetett árnyék (ilyen hangulatos noir redőnyzsalukat én is akarok). Ha abból indulunk ki, hogy Jessica és a nő nézik egymást, akkor ez az, amit látnak egymásban. A kliens számára Jessica egy mozdulatlan szobor. Jessica számára pedig a nő és a közte lévő távolság egyre csökken– mégsem szobor tehát, hanem valamennyire közel engedi magához ha nem is a személyt, legalább a megoldásra váró ügyet. (Hiszen abból lesz a pénz.) Az aprócska bökkenő a dologban, hogy a ráközelítés által nem értjük meg jobban a bajba jutott nőket egyik jelenetben sem. Nem tudunk meg róluk többet, nem lesz több a ráncuk, nem lesznek részletesebbek a vonásaik akkor, amikor közelről vannak ábrázolva. Nem olyan, mintha egy ember nézne közelről egy másikat, hanem mintha belenagyítanánk egy kevés részletet rejtő képbe. És pont az első esetet megelőző oldalon láttuk, hogyan néz Jessica, amikor figyel. Röviden: nem így. Amikor megfigyelte és felmérte új ügyfele jellemét, Jessica nem meredten bámulta az arcát, hanem tekintete dinamikusan pásztázta a nő öltözetének és arcának részleteit.

Az ismétlés által ezeken az oldalakon előtérbe kerül az a kérdés, hogy ki is néz kit igazából, és miért. Mivel az első történet a kötetben egy videofelvétel és a politikai marketing körül forog, a második pedig a szuperhősök közelében élés és a hasonlóság konfliktusairól szól, ebben a kötetben többször kétértelmű az, amit látunk. Szóval az ügyfelek bemutatkozó jelenetei értelmezhetők úgy is, hogy az itt ábrázoltak nem azt mutatják, amit nyomozó és ügyfél látnak egymásból, hanem azt, aminek látszódni szeretnének. Ahogy elképzelik magukat. Nem a nő nézi Jessicát, hanem Jessica nézi Jessicát: ilyennek szeretne mutatkozni. Nem Jessica nézi a nőt, hanem a nő ilyennek látja önmagát. Jessica szeretne irányítani és megőrizni irányító pozícióját, a nő szeretne nagyon kétségbeesettnek mutatkozni. Ki tudja, hogy nézhetnek ki ebben a jelenetben igazából?

2. Keringőző szövegbuborékok

Az ismétlés és az erős ritmizáltság az egyik legmeghatárzóbb vizuális jegye az Aliasnak, pl ez az oldalpár (és az összes többi) csodaszép:

Igazából Gaydos szerintem mélységesen élvezte az egész jelenetsort, amikor Jessicát kihallgatja a rendőrség, és extra lelkesedéssel játszott a sötét és világos hússzínű fal váltakozásaival, meg a különböző formátumú panelek sorjázásával. Ez a kihallgatás-jelenetsor használja azt a megoldást, amiről ebben a szakaszban írni szeretnék, meg a mozaikozást, amiről majd a következőben. Bendis és Gaydos nem csak a vizuális ritmusra érzékenyek, hanem nagyon sokszor különválasztják a képi és a szöveges elemeket, azaz a panelokat és a buborékokat, hogy azok elrendezésével irányítsák az olvasó figyelmét. A szövegbuborékok például rendszeresen keringőznek a panelok holt tereiben, a panelek között, vagy azoktól teljesen elkülönítve. Nem gondolom, hogy ezt a megoldást ők találták volna fel (nyilván nem), hanem arra szeretnék rámutatni, hogy az egymásba fonódó szövegbuborékok nem csak azért kerültek most, az Aliasban, az oldalakra, mert jól néznek ki. A keringőző megszólalások a beszélgetés sebességét és intenzitás is kifejezik, de ahogy hosszan kígyóznak, az arra is felhívják a figyelmet, hogy Jessica milyen eredményesen épít falakat maga köré. Ha kell, akkor ezeket a falakat bizony szavakból építi, de még jobb, ha a szavaknak fizikai jelenlétet adó, jó kontrasztos fehér buborékocskákból, a másik ember buborékjait is felhasználva. A fenti képen a keringőző, füzérre fűzött buborékok az alsó jelenetet teljesen izolálják, a lenti képen pedig falat húznak a rendőr és Jessica közé:

Ezek a szövegbuborékokból húzott falak a képregény vizuális eszközeivel erősítenek rá arra az izolációra, különállásra, és sértettségre, ami egy sikeres szuperhőscsapat volt tagjaként a bizonytalan Jessica mindennapjait jellemzi.

3. Mozaik

Az Alias legtöbb oldalán a panelek nem töltik ki a rendelkezésre álló teret. Azt is mondhatnánk, pazarolják a felületet, és egyáltalán nem törekednek arra, hogy szép rend legyen a lapokon. A panelsorok úgy vannak az oldalakra komponálva, hogy az üres felületek tartják őket egyensúlyban. Ahol van valami, kibillenne, ha nem lenne valami jelentősége az üresen hagyott oldalaknak. Az oldalakon ezért az üresnek tűnő felület ugyanolyan fontos, mint a rajzzal és szöveggel betöltött felület. Ez megint nem csak a Jessica Jones-ra igaz, Gaydos oldalain azonban ez a megoldás igen meghatározó.

Ezt a fenti oldalt azért szeretem különösen, mert a szokásos feketeség helyett a fehér súlyára épít. Vagy ezen a következő példaként idecitált oldalon, ahol két régi barát beszélgetését látjuk, annyira sok képi rész hiányzik, hogy az olvasónak az az érzése, a történet fele igazából elmondatlan maradt:

Az elhallgatás mellett ezek a mozaikszerű oldalak igen erős szkeptikusságot fejeznek ki arról, hogy vajon összerakható-e egy teljes történet, egy kerek egész, hazugságok nélkül, a látszat igazságára építve. A valóság rekonstruálásának lehetetlensége mindkét törtnetben központi téma (az elsőben politikai manipulációkkal, a másodikban magánmitológiákkal és egyre halványuló emlékekkel fűszerezve), erre a témára erősít rá a hézagos vizualitás. Mivel főhősünk egy magánnyomozó, a töredékes oldalak, a sok tátongó (fekete) lyuk igen erősen megkérdőjelezi azt, hogy Jessicának sikerül-e végül összeillesztenie a darabokat. Szpojler: nem, segítség nélkül meg pláne nem.

4. A sötét

Az utolsó vizuális megoldás, amivel az alkotók Jessica és a világ kapcsolatát képileg is árnyalják, természetesen, mondhatnám, hiszen annyira egyértelmű, a sötétség. A fekete. A fent már említett fekete hézagok a panelok között, a fenti képeken már látott feketeség, ami körülveszi a panelokat. Ennek a feketének súlya van, ebben a szurokban lebeg — vagy épp süllyed el? — az egész történet. Az oldalakat kitöltő fekete mellett ott van azonban a Jessica arcára rátelepedő fekete is. A történet nyitó oldalain a magánynyomozó szeme többet van sötétségben mint ahányszor látszik.

Mintha a bizalmatlanságon túl a karakter egyenesen a fekete háttérbe próbálna beleolvadni. A fenti  vizuális elemek használata (és a további számos kreatív megoldás, amiket itt nem is részleteztem, és lehet, hogy nem is vettem észre) árnyaltan és sokféleképpen mutatja meg az Alias alapját adó bizalmatlanság és bizonytalanság képi vetületét.

A példáimhoz használt képek angolul voltak (thank you, internet), de természetesen a Jessica Jones: Alias magyarul is elérhető: fordította Galamb Zoltán, kiadta a Fumax.

Szép Eszter