Agymanók

Agymanók

Míg a Disney előszeretettel fog egy ismert mesét, és készít belőle egy egész estét betöltő fejlődésregényt, ahol a fiatal hős a történet végére szembe néz hibáival és érettebb lesz, addig a Pixar alkotásokat mindig is a főkoncepció jellemezte. Mi lenne, ha a játékaink élnének? Mi lenne, ha gyermekkorunkat megkeserítő szörnyek valójában csak a munkájukat végeznék? Mi lenne, ha egy öregúr lufikat erősítene házára, és elrepülne élete kalandjára? Ugyan 2012-ben a két stúdió cserélt a Rontó Ralph-fal és a Merida, a bátorral, ám ez nem változtat a két jól elkülöníthető stíluson.

Azonban nem minden arany, ami Pixar, és az elmúlt években sokan fanyalogtak a folytatásokra (Verdák 2) vagy előzményekre (Szörny Egyetem), és számomra egyelőre a Dínó tesó is kicsit túlságosan hajaz a Jégkorszakra (aztán ne legyen igazam). Az elégedetlenkedés mögött többek között az állt, hogy a Pixar magasra tette a mércét az ötleteivel és megvalósításával, márpedig az előzményekben és folytatásokban többnyire ugyanazt az ötletet kaptuk, kicsit más szemszögből. Jelentem, az Agymanók többszörösen is megugorja a mércét, mindamellett, hogy talán a gyerekek csak felcseperedve fogják igazán érteni és élvezni, és ez sokkal szembetűnőbb, mint a Wall-E vagy a Fel esetében, míg máshol kicsik és nagyok egyaránt, ugyanúgy tudtak szórakozni.

Agymanók Riley

Persze lehet, hogy tévedek, mert a koncepció (mi zajlik egy tizenegy éves kislány fejében?) kellő teret enged a színes, játékos közegnek, ahol az alkotók nem meglepő, de annál stílszerűbb módon képesek elengedni a fantáziájukat. Mégis, Riley élete fenekestül felfordul, amikor szüleivel Minnesotából elköltözik San Franciscóba, és hátrahagyja korábbi életét. Azt hiszem, mindnyájan át tudjuk érezni, hogy ez mekkora identitásválsággal jár egy gyerek életében, hiszen mindnyájan kerültünk hasonló helyzetbe. A film konfliktusa eköré a helyzet köré épül, és ez nagyon is éretté és komollyá teszi a látszólag könnyed alapötletet.

Pedig a Riley-t irányító öt érzelem nagyon is meseszerűre lett véve, és külsejükben és viselkedésükben engem kicsit a Tartakovsky-McCraken rajzfilmekre, kicsit pedig a Csukás István figurákra emlékeztettek (bármekkora szentségtörésnek tűnhet ez utóbbi sokaknak). Adott a csapat irányítója, a hiperaktív Derű, aki Riley-t motiválja, Majré, aki megvédi a veszélytől, Undor, aki a mérgezéstől és a megalázottságtól óvja, Harag, aki kiáll az érdekeiért és az önbecsléséért, és Bánat, aki biztos jó valamire, de maga sem tudja, mire. Hát még a többiek…

Riley

Ők öten felelnek Riley személyiségéért, illetve az azt felépítő emlékekért, a Fejhadiszállásnak nevezett irányítóteremben. Amikor azonban az iskolában hősünknek be kell mutatkoznia, Bánat – maga sem tudja, miért – hozzáér az egyik boldog emlékhez, Riley pedig elsírja magát az osztály előtt. Ebből az élményből pedig egész személyiséget meghatározó főemlék lenne, ha Derű hagyná… de nem hagyja, hogy ennek következtében a Fejhadiszálláson kívül, Riley elméjének távoli szegletében találja magát főemlékek és Bánat társaságában. Főemlékek és a két meghatározó érzelem nélkül Riley egész személyisége kerül veszélybe, aki undok, zárkózott és céltalan lesz.

Az egész történetben az a legszebb, hogy akárcsak Pom-Pom meséi, az Agymanók sem igénylik a gonosz karaktereket. Lehet, hogy negatív érzelmeknek tűnnek, de Harag, Majré és Undor derekasan próbálnak helyt állni két társuk segítsége nélkül ebben a (személyi) válsághelyzetben, csak éppen nem képesek rá, mert mindegyiküknek megvan a maga meghatározott funkciója, amit a másik nem tud helyettesíteni. Ám Derű sem feltétlen jobb a többinél, és az egész film arról szól, hogy mindegyik érzelemnek megvan a maga helye, kiváltképpen Bánatnak.

Bimm Bamm

Ami Derűt illeti, ő egyedül vissza se jutna a Fejhadiszállásra az eleinte csak kolonc Bánat, és Riley egykori képzeletbeli barátja, Bimm Bamm segítsége nélkül. Az utóbbi egyébként olyan, amilyennek egy három éves a tökéletes barátot elképzeli: kicsit macska, kicsit elefánt, egész kicsit delfin, leginkább vattacukor, és ha szomorú, cukorkákat sír. Nem kicsit magányos, mióta Riley már nem foglalkozik vele, és így leginkább állását vesztett hobónak tűnik, ezért kapva kap az alkalmon, hogy segítsen Derűéken.

Útjuk során pedig megtudhatjuk, hogy működik az absztrakt gondolkodás, miből állnak az álmok, mit zárunk tudatalattink mélyére, és miért nem tudunk olykor kiverni egy dalt a fejünkből. Emellett az olyan dolgokkal is kendőzetlenül foglalkozik a film, mint a rossz döntések következményei vagy az áldozathozatal. Ezeket pedig úgy, hogy egy kisgyerek is élvezni tudja… és mégis fenntartom, hogy sok mindent még nem értenek meg, akkor sem, ha nem fogják kizárva érezni magukat. Azt hiszem, a kiskamaszkorúak kezdik majd megérteni Isten igazából Riley helyzetét, akik már megértik, min is megy keresztül a kislány… de ettől függetlenül talán azoknak a gyerekeknek is segíteni fog majd, akik még nem mentek át.

Derű és Bánat

Nemcsak a mondanivaló komoly, de az aláfestő zene és a tarkasága ellenére a képi világ is. Amikor például a Riley álmát óvó Derű egy felidézett emlék során együtt táncol a korcsolyázó kislánnyal, számomra a képi megvalósításnál, a koreográfiánál a Disney Fantáziája jutott eszembe.

De egyébként talán semmi okom nincs csodálkozni egy rajfilm komolyságán, hiszen a Toy Story óta eltelt két évtized éppen arról szólt, hogy a mesék kifinomultabbak, mélyebbek lettek. Gyakorlatilag velünk együtt nőttek fel. De hát mi is a mesék feladata, minthogy segítsenek felnőni? Márpedig a felnőtté válás nem olyan, amit az ember egyszer abbahagy vagy abba kellene hagynia, és ezt nem kizárólag egyén, de közösség szintjén is értem. A felnőtté válásba pedig beletartozik, hogy belássuk, sokszor nincsenek gonoszok, csak nehéz helyzetek, amiket egyedül vagy együttes erővel, de meg kell oldanunk.

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: