Zsiványok novellaelemzés – 2. rész

Scott Lynch: Egy év és egy nap Teradániában

Pusztai Dániel: Lynchet már Locke Lamora hazugságaival megkedveltem, és ez a történet is hozza azt a stílust a hétpróbás csirkefogókkal, akik akkor is úriemberi bűnözők maradnak, ha megállás nélkül káromkodnak részegen. Emellett, ahogy Lamoráék, ők is emberükre akadnak egy varázsló személyében, aki kényszeríti őket, hogy segítsenek legyőzni a riválisát, akivel gyakran változtatják csatatérré Teradánia városát. Nem mellesleg éppen azért kerülnek nézeteltérésbe a varázslóval, mert egyikük nagyon megelégeli, hogy a folyamatos harcok miatt egy nyugodt kocsmalátogatást sem lehet tenni. Amit mondtam Swanwicknál, az itt is áll: ez is egy ötletgazdag, színes fantasy, tolvajnővel, leszbikus varázsló-alkimista párral, egy hűséges gépemberrel, valamint képzeletgazdag varázslatokkal. Apropó, a megbízásuk szerint hőseinknek egy egész utcát kell ellopniuk. Ugyan ez a novella nem Locke Lamora világában játszódik, de egyébként teljesen ugyanazt a stílust képviseli.

Tölgyesi László: Élvezettel olvastam Scott Locke Lamora-regénysorozatának első két részét, úgyhogy nagy várakozásokkal kezdtem bele ebbe az írásba, és nem okozott csalódást. Furfangos történet, szerethető karakterekkel, remek humorral, sok csavarral. Meg is hozta a kedvemet, hogy belekezdjek a következő Lamora-könyvbe.

Bradley Denton: Hamis hangok

Tölgyesi László: Sok mindent ígér ez a modern kori elbeszélés. Egy szórakoztató, gunyoros és önironikus hangvételű főszereplő-narrátort, érdekes alakokat, furcsa hangulatú krimitörténetet. Aztán a végére kiderül, hogy egyiket sem gondolta komolyan. Pedig az alaphelyzet érdekes lenne: hősünk piti lopásokkal egészíti ki tanári fizetését, és ezúttal éppen diákok után leskelődik, akik hangszereket lopnak a texasi Kingsman megyei iskolából. Néhány érdekesen megrajzolt bűnöző képbe hozásával az író elkezdi fokozni a feszültséget… hogy aztán az egész sztori szétessen, átfolyjon valami másba. Mintha a szerző nem tudná, mit is akar kihozni az egészből, és tétován alakítgatná a történetét, reménykedve, hogy lesz belőle valami – vagy ha tudatosan ezt akarta, hát kár volt. A szentimentális ízű utolsó fejezet mintha egy életérzést akarna átadni, esetleg lagymatag üzenetet a közösség megtartó erejéről, de hiányzik belőle mindenfajta katarzis.

Pusztai Dániel: Már csak tanárismerőseim miatt is szimpatikus az a tanítófigura, aki a saját diákjaitól lop, és kihasználja azok ostobaságát, ahelyett, hogy a haját tépné. A gond szerintem azzal van, hogy hősünk a történet kilencven százalékában passzív figura, aki inkább megfigyeli a cselekményt, semmint részt vesz bennük, míg az aktív résztvevők fejébe nem látunk bele. A végéért tényleg kár, mert ott krimiből átvált családi sorozat-érzésbe, ahol az éleket az író direkt lekerekíti. Pedig a kölkök olykor tényleg megérdemlik, hogy kicsit pofára essenek, és ne egy felnőtt húzza ki őket abból a szarból, amibe önként belemásztak.

Cherie Priest: Bányarém

Pusztai Dániel: Ez amolyan előkóstoló novella, ahol végig az az érzésünk, hogy egy kedvcsinálót olvasunk egy már meglévő sorozatról. Utánajárva ugyan csak még egy Kilgore Jones novelláról tudok, a The Heavy-ről, ennek ellenére a történet azt a benyomást kelti, hogy most csak egy szeletet kaptunk egy nagyobb tortából. Ennek ellenére kimondottan kellemes olvasmány köszönhetően a nagydarab szellemirtó ex-tiszteletes karakterének, aki nemcsak széltében-hosszában, de magasságában is kitölti a rendelkezésére álló teret. Ugyan a novella kicsit kurtán-furcsán ér véget, de addig az amerikai kisvárosi hangulat a kisvárosi szereplőkkel együtt elviszik a hátukon az egészet.

Tölgyesi László: Jókora csalódás, pedig olyan remekül indul… Egyedi a főszereplő, hangulatos a történet felvezetése, a reálisan megrajzolt környezetben sejteti a természetfeletti dolgok létezését, anélkül, hogy túlmagyarázná – egy izgalmas világ, komplex mitológia sejlik fel a sorok között. Már alig vártam, hogy démonvadász hősünk összemérje erejét, tudását a baljós árnyékvilággal. Aztán kapunk valami ötlettelen, leegyszerűsített megoldást, ami mintha kicsit hülyének is nézné az olvasót. Nagy kár.

Daniel Abraham: Milyen a szerelem?

Tölgyesi László: Abraham képességeiről már voltak fogalmaim, ő ugyanis az egyik tagja a James S. L. Corey néven alkotó írópárosnak, amelyik az űroperát hard SF-fel megfűszerező The Expanse (A Térség) regénysorozatot jegyzi. Az író nem okozott csalódást: fantasy novellája nem nyúl ugyan nagyon mélyre, de jó jellemrajzokat kínál (nem véletlen, hogy Abraham A Térség-sorozat kiábrándultabb főszereplőjének „gazdája”…), szórakoztató, meglepő, és még talán el is gondolkodtat cseppet.

A helyszín amolyan „város a városban”: egy kaotikus, bűnös városrész, a társadalom számkivetettjeinek gyűjtőhelye, sajátos törvényekkel és erőviszonyokkal. Ide bukik le egy arisztokrata, akit egy talpraesett tolvajnő – a történet narrátora – karol fel. Eltökélten segít a hercegnek visszaszerezni rabszolgakereskedők tulajdonába került kedvesét, pedig ő maga is gyengéd érzelmeket táplál a férfi iránt. A történet tartogat néhány ügyes csavart, és egy józan, fanyar humorú befejezést. Még a szerelem természetéről is elelmélkedik, és ha a következtetései kissé kézenfekvőnek érződnek is, ez a vonulat remekül együttműködik az írás többi rétegével. Az egyik kedvencem a kötetből.

Pusztai Dániel: Egyetértek, a Milyen a szerelem? kimondottan jól sikerült írás, ráadásul Abraham nagy erénye, hogy úgy alkot meg egy világot, ami számtalan különböző földi kultúrából merít, mégis egységes egészet alkot. A mondanivalót pedig, hogy a szerelmet sosem azt kapja, aki megérdemli, jópofán járja körül.

Paul Cornell: Egy jobb halál

Pusztai Dániel: Érdekes történet egy párhuzamos valóságokat meghódító brit birodalomról, és annak minden dekadenciájával együtt. Hősünk, Hamilton, egy veterán katona, aki a számító vezetőség intrikájának köszönhetően szembekerül fiatalkori önmagával, akit nem mellesleg a helyére szánnak. A történet csavaros és a karakterek is érdekesek, mégis a következetes és egyedi világalkotás a novella legnagyobb erénye, aminek köszönhetően egy idegen, de mégis hiteles közegbe kerülünk. Ilyen lenne a mi világunk is, ha szert tennénk a párhuzamos univerzumok közötti utazás technológiájára.

Tölgyesi László: Egyetértek, jó írás ez. Már-már nyomasztóan összetett a világ, amit felvázol, és oda kell figyelni, hogy az olvasó lépést tartson az íróval. A főhős egyfajta James Bond alteregó. Fiatalkori énjével folytatott párbaja érdekesnek, eredetinek hat. Az író jól kiaknázza az ötletben rejlő érzelmi potenciált, annak a folyamatnak a bemutatását, hogy a tapasztalatok felhalmozásának, a hibáink kiküszöbölésének ára a fiatalság lendületének, éhségének elvesztése. Cornell nemcsak ezt adja át jól, hanem a nagy társadalmi átalakulások okozta értékrendi válságot is: a kevésbé hataloméhesek szkeptikusan figyelik, amint az elit mohón veti magát a brit birodalom birtokába jutott új technológiára, amelynek sem a működését nem értik, sem a hosszú távú hatásait nem mérhetik fel.

Steven Saylor: Káprázat Türoszban

Tölgyesi László: Még nem volt szerencsém Saylor ókori Rómában játszódó detektívtörténeteihez, ezért most megörültem a lehetőségnek, hogy egy terjedelmes regény elolvasása nélkül is ízelítőt kaphatok a népszerű Gordianus-ciklusból. Ehhez képest a novella felütése eléggé megijesztett: Saylor ugyanis úgy döntött, crossovert ír, ahol saját regényeinek reális, ókori miliője összeér Fritz Leiber Fafhrdról és a Szürke Egerészről szóló történeteinek fantasy világával (tény, hogy Leiber kalandozópárosa valóban átruccant egyszer a mi világunkba, száz évvel Gordianus kora előtt). Amolyan nyári hakni mellékíze volt ennek a megoldásnak, ráadásul elég suta az a módszer, ahogy a főszereplő egy taverna falán díszelgő festmények alapján felidézi Leiber hőseinek tetteit, az olvasót képbe hozandó (sic). De aztán beindul a történet – éppen jókor, mert majdnem továbblapoztam a következőhöz –, és bár sem a koncepció, sem a csattanó nem túl eredeti, mégis azon kaptam magam, hogy jól szórakozom. Azt továbbra sem sikerült kiderítenem, mi célt szolgál a Leiber-crossover (hacsak nem Saylor fejébe vette, hogy a George R.R. Martin szerkesztette kötetbe illendő a Martint naggyá tevő műfajban, azaz fantasyben alkotnia), de megbocsátó mosollyal tettem le az írást. Határozottan kellemes.

Pusztai Dániel: Ez egy kellemes novella, se több, se kevesebb, ami a Középkori anekdoták egyik történetét juttatta eszembe hangulatában, stílusában (amiben ókori anekdoták ugyanúgy helyet kaptak, ahogy a velociraptorok is helyet kaptak a Jurassic Parkban). Mondjuk a kalandozópárosról történő áradozást én sem tudom mire vélni, bár elkönyveltem korai poszt-modernnek (délelőtt tíz óra). Annak a nagy szépséghibája, hogy a szereplők ecsetelik, mekkora hős volt ez a két kalandor, de mielőtt rátérnének Melnibonéi Elricre meg a többi Örökkévaló Bajnokra, szerencsére elkezdődik a történet.

Garth Nix: Elefántcsont rakomány

Pusztai Dániel: Egy kegyvesztett lovag és egy életre kelt bábú próbál megállítani egy istenséget, aki egy elefántcsont faragványból próbál kiszabadulni. Sodró lendületű, fordulatos írás, amin mindazonáltal érződik, hogy Garth Nix elsősorban Young Adult közönségre specializálódott. Ennek következtében nagy pofára esések nincsenek, kisebbekkel viszont találkozhatunk. Ahogy egy háziasított törpemamuttal is, ami azt hiszem, nem utolsó szempont.

Tölgyesi László: Nem vállal nagyot ez az írás: egy pörgős, fordulatos fantasy akció, szokványos, egymást ugrató főszereplő-párossal. Van az egésznek némi Disney-íze, elvégre hőseink mégiscsak egy cuki kismamutot szereznek sidekicknek, „akit” aztán egy elég erőltetett magyarázat miatt magukkal is kell vinniük minden veszélyen át. Ennek ellenére a saját, nem túl eredeti keretein belül meglepően szórakoztató ez a novella. Ügyesen megírtak az akciók, és még egy csavar is belefér, ráadásul nagyon jókor, épp, mikor már kezdene sok lenni a cukiságból, meg az elkoptatott buddy comedyből. Jobban tetszett, mint a kötet egyes „felnőttebb” hangvételű írásai, amelyek végül ötlettelennek és szétesőnek bizonyultak.