Whiteout: Elnyel a fehérség

Félsz a sötétben? Gyerekként csak égő lámpa mellett tudtál elaludni? Te vagy a szerencsésebb – mert a sötétség még megváltás is lehet a vakító, minden elnyelő, az egész, körülötted lévő világot egybemosó, gyilkos fehérséghez képest, amiben az orrodig sem látsz. Greg Rucka négy Eisner-díjra jelölt, körülrajongott bűnügyi képregényének főhősnője, Carrie Stetko rendőrbíró a saját bőrén (és főleg két ujján…) tapasztalja meg az Antarktisznak ezt a kegyetlen, embertelen világát, miközben egy rejtélyes gyilkos nyomában jár a rideg jégmezőkön – amiktől Steve Lieber rajzainak köszönhetően maga az olvasó is vacogni kezd.

Tehát a felütés egy gyilkosság: a (hát persze, hogy) múltja által kísértett Carrie-t felettesei egy régi hibájának köszönhetően száműzték a nagy fehérségbe, és most még ultimátumot is kap. Két héten belül meg kell találnia a tettest, mert akkor három hónapig tartó sötétség zuhan a sarkköri táborokra, és arra az időre majdnem mindenki hazatér. A nyomozás nehezen halad, gyanúsított alig van, a határidő pedig vészesen közeleg – ráadásul Carrie helyzetét bonyolítja még egy rejtélyes angol nő, aki látszólag ugyan segít neki, de közben meglehetősen gyanúsan viselkedik, és a férfiak, akik rendre összesúgnak a háta mögött. A kegyetlen fehérség pedig csak terpeszkedik közönyösen, kizárva a világot, és annak normál szabályait…

A négyrészes Whiteout azon képregények közé tartozik, amiket elsősorban a rajzai adnak el. Steve Lieber fekete-fehér képei ugyanis döbbenetes erejűek, különösen, amikor a végtelen, akár nyugodt, akár éppen egy dühöngő vihartól tépázott jégmezőt kell ábrázolnia – és bár ezekből a panelekből összességében nincs sok, kis számuk ellenére is alapvetően határozzák meg az egész képregény, minden egyes momentumba befurakodó vad, nyers atmoszféráját (mellesleg az első és utolsó oldallal keretbe is foglalják a művet). A fehérség nyomasztóan telepszik rá az emberekre és magukkal hozott civilizációjukra, amit a terméseszet mintha fel akarna emészteni – az első rész utolsó paneljei, amin a főszereplőt fokozatosan elnyeli a vihar, zseniálisak, ahogy azok a képek is, amelyek karcos, szemcsés stílusukkal érzékeltetik a látóhatár feszélyező rövidségét.

De markánsak a belső terek rajzai is. Jellemző, hogy a háttereken általában ott is a fehér szín uralkodik, amit a fekete mellett attól függően egészítenek ki a szürke árnyalatai, hogy Ruckának éppen mi a célja az adott jelenettel. A cselekménybe beszúrt flashbackek például elmosódottabbak, szürkésebbek, míg a jelen köréjük épült eseményei a 100%-os kontraszt felé közelítenek. Igazán kár, hogy ehhez a szenzációs külcsínhez csak nagyjából átlagos belbecs tartozik. A középpontban egy mérsékelten érdekes gyilkosságsorozat áll, az elkövető(k) személyére pedig, tekintve az igencsak limitált számú szereplőket, nem sok variáció lehetséges. Emellett a karakterek sem különösebben érdekesek: van egy dögös, hideg, magas szőkénk, és egy szeplős, alacsony barnánk, aki múltjának démonaival küzd – nem éppen eredeti egyik sem, ráadásul szerepüket, viselkedésüket tekintve akár férfiak is lehetnének, mert azonkívül, hogy az emberek a frigid szót suttogják Carrie háta mögött, szinte semmi nem utal a nőiességükre. Pedig a szituáció és a környezet is szolgál érdekes lehetőségekkel ezen a téren.

A Whiteout cím egyébként a magától értetődő sarkvidéki körülményeken kívül (whiteout: a szél felkavarja a havat és a jeget, ami lehetetlenné a teszi a tájékozódást, a föld és az ég egybemosódik) utalhat (de legalábbis utalhatna) a főszereplőnek a múltjából adódó érzelmi, és a nyomozás nehézségéből adódó szakmai, egyaránt átláthatatlan helyzetére. De ez az izgalmas motívum sincs kellően kidolgozva, csak afféle érdekes adalék, ami egy picit hozzátesz a hangulatos narráció által megszemélyesített Antarktiszhoz („A Jég”). Ilyen kis, atmoszférateremtő fogásból viszont akad még, ilyen például az, ahogy az emberek egyszerűen a „világnak” hívják a sarkvidéken kívüli részt, mintha a jeges-havas fehérség nem is tartozna hozzá, hanem valami külön senkiföldje volna a civilizációból számkivetett boldogtalanok számára.

Rucka és Lieber képregénye így legfeljebb átlagosan teljesít történet és karakterek tekintetében, viszont bőven átlagon felül, ha a hangulatot és a képeket nézzük. Utóbbiak miatt pedig mindenképpen érdemes elolvasni, még mielőtt a mozikba kerül a filmadaptáció Kate Beckinsale főszereplésével, a nem kifejezetten megbízható Dominic Sena rendezésében.

Megjelenés: 1998 (négy rész)
Történet: Greg Rucka
Rajz: Steve Lieber

Olórin, 2008. május 19.