Hard Boiled – Hús, fém, vér

Aki Frank Miller nevét csak Batman-történeteiből, a 300-ból és a Sin Cityből ismeri, az nem kis meglepetéssel veszi kézbe 1990-ben írt, Eisner-díjas művét, a Hard Boiledet – az ugyanis mind sztoriját, mind rajzstílusát tekintve erősen eltér az említett alkotásoktól. Azokkal (illetve utóbbi kettővel) közös viszont kendezőtlen brutalitása, ami megjelenésekor nem kis megdöbbenést váltott ki az olvasókból, hiszen akkoriban még ritkaságszámba ment az efféle vér- és bélontás (még Garth Ennis is épphogy bontogatni kezdte szárnyait). Ám komoly hiba lenne azt állítani, hogy a durván szatirikus és gonosz Hard Boiled csak emiatt érdemes a kitüntetett figyelemre.

A történet egy pontosan be nem határolt (és a járművek kinézetét tekintve kissé retro stílusú) jövőben játszódik, és persze rögtön egy takaros kis mészárlással indul, amit a magát adófelügyelőnek tituláló főhős, Nixon rendez a zsúfolt utca, és egy gigantikus orgia kellős közepén. Miután súlyos sérüléseit egy rejtélyes vállalat ellátja, hazamegy feleségéhez, két gyermekéhez, és immár Carl Seltz biztosítási nyomozóként hivatkozik magára. Később kiderül, hogy sem nem előbbi, sem nem utóbbi – de addig még annyi hulla terem körülötte, amennyi száz másik képregényre is elég lenne.

A Hard Boiled nem egy különösebben bonyolult cselekményű mű, rengeteg akciót és feltűnően kevés szöveget tartalmaz (és azok közt is kizárólag dialógusokat, vagyis sem leírásokat, sem gondolatokat nem találunk). Az első két rész a főhős kilétével kapcsolatos rejtélyre épül, a harmadik pedig ennek lelepleződése után az ebből következő dilemma megoldásával foglalkozik, érintve a gép-ember sci-fikben igen népszerű problémakörét: az igazán intelligens gép vagy szabad, vagy még inkább, ember akar lenni, nem számít, milyen áron. Még akkor is, ha az ember egy hedonista, mészáros vadállatot jelent, aki egy mocskos, bűzös dzsungelben él. Merthogy Miller víziója egy ilyen jövőt tár elénk: az utcán az emberek végtelen, undorító tömeggé folynak össze, az út szélén véreznek, verekednek, kefélnek, körülöttük minden rothad, minden romlott, lepusztult és agyonhasznált, a szemetet szemét borítja be, láthatóan mindenki a legalantasabb ösztönei szerint cselekszik, mindenféle társadalmi normák figyelembevétele nélkül – csoda, hogy létezik még rendőrség (bár ők is csak még több hullát gyártanak).
Mindez persze egy pofátlanul gonosz és elvetemült szatíra, ami nem is görbe, hanem szilánkokká repedt és kicsavart tükröt tart az emberi természet és a civilizáció elé, vagyis gátlástalanul sötét, vicces és groteszk, minden elemében végletekig túlzó módon. Miller művei közül a kilencrészes Robotzsaru-sorozatához rokonítható leginkább, amit saját, a stúdió által teljesen kiherélt forgatókönyve alapján írt Paul Verhoeven filmjének folytatásához. Vagyis némileg ehhez hasonló lett volna a Robotzsaru 2, ha az ő elképzelései szerint valósul meg.

A tömött utcák mocskának ábrázolásához persze nem biztos, hogy Miller kontrasztokra erősen építő, minimalista rajzstílusa a leghelyesebb megközelítései mód, így az illusztrátor szerepét Geoff Darrow töltötte be helyette, aki lélegzetelállító aprólékossággal keltette életre az író vízióját. Szinte hihetetlen az a részletgazdagság, ami a rajzait jellemzi, főleg ha sok embert, akciót vagy városképet ábrázol. A háttér legelhanyagolhatóbb elemei is tucatnyi adalékból állnak össze, a falakon száz repedés húzódik, a csöveket rozsda rágja, ha valami törik, vagy robban, ezer darabra szakad szét, és Darrow mindegyiket gondosan rajzolja meg – persze a sztorihoz illeszkedő, kissé groteszk stílusban. Így bár szövegben a Hard Boiled nem bővelkedik, mégsem lehet percek alatt letudni, mert a képeken bizony bőven van mit bámulni, és könnyen el lehet időzni felettük. A Sin City és 300 rajongók tehát ezzel a képregénnyel egy másik, de nem kevésbé izgalmas oldaláról ismerhetik meg Frank Millert. Az elemi erejű történetre egyébként a Warner is le akart csapni pár éve David Fincher és Nicolas Cage közreműködésével, de ebből a tervből nem lett semmi. Ha a jövőben mégis sor kerül rá, legalább egy Fincher-kaliberű rendezőre lesz szükség, mert félő, hogy más kezekben a történet csak egy buta akciófilmmé válna. Pedig jóval több van benne.

Megjelenés: 1990
Történet: Frank Miller
Rajz: Geoff Darrow

Olórin, 2008. február 18.