Vissza a gyökerekhez – Marvel Knights: X-men

Az egyik legkedvesebb történetelemem az X-men kalandjaiból az, amikor hőseink rálelnek egy fiatal mutánsra, és segítenek megtalálni a helyét a világban. Most lehetnék cinikus, hogy sokszor ez a hely a frontvonal, ahol olyan latrokkal szállhatnak szembe, mint Apokalipszis vagy Mr. Sinister, hogy a Jó és Rossz oldal között pingponglabdaként cikázó Magnetót ne is említsem, de nem, nem leszek cinikus. Mert van valami nagyon is szeretetreméltó a „nem vagy egyedül, nem vagy torzszülött, közénk tartozol, megtanítunk, hogy aknázd ki a benned rejlő potenciált” mondanivalóban.

Így gondolhatta ezt Brahm Revel is, amikor egy öt részes történetet kanyarított e sablon köré. Ennek megfelelően a helyszín sem a világűr, egy alternatív valóság vagy a katasztrófákat mágnesként vonzó New York városa, hanem egy aprócska település valahol Nyugat Virginiában, ahová Rozsomák, Vadóc és Kitty Pryde látogat el, amikor Rachel Summersen keresztül egy fiatal mutáns haláláról értesülnek. Nem csak az motiválja őket, hogy megtalálják a fiú gyilkosát – a Cerebro szerint két másik mutáns is a városkában tartózkodik, akiket ki kell menekíteni, illetve kérdőre vonni, mert elkövetők ugyanúgy lehetnek, mint potenciális áldozatok.

Azonban mindhárman másként vetik bele magukat ebbe a küldetésbe. Logan elsősorban bosszút akar állni a fiú gyilkosán, Vadóc ezzel szemben saját múltjára ismer rá az Isten háta mögötti apró városkában, míg Kitty a közvetítő szerepét vállalja magára a különböző felek között. Kimondottan jópofa, hogy a szokásos két fiú – egy lány felosztás fordítottjával találkozhatunk, Revel pedig a lehető legnagyobb természetességgel írja a karaktereket, így mindhárman ugyanakkora szerepet kapnak a történetben.

A keresett mutánsok pedig két fiatal lány: Crystal, aki pszichésen képes befolyásolni másokat, és Darla, aki mások emlékképeit kelti életre. A két képesség már csak azért is telitalálat, mert mindnyájunkat foglalkoztatott már, mennyire adatott meg számunkra a választási lehetőség, illetve mennyire tudjuk magunk mögött hagyni múltunkat. Ráadásul, ahogy lenni szokott, mindkét képességben van egy beépített hiba: Crystal csak azokat képes manipulálni, akik nem tudnak képességéről, Darla pedig egyáltalán nem tudja uralni hatalmát. Semmi nyakatekertség nincs egyikük adottságában sem, mégsem érezzük elcsépeltnek – Crystal sosem válik Karma-klónná, Darla képessége pedig a maga letisztultságában jóval eltaláltabb, mint a hasonló erővel bíró Proteusé.

Az egyik legnagyobb ötlet pedig pont az, hogy a történet minden karakterközpontúsága mellett nincs híján a nagy, epikus csatáknak sem, elvégre hőseink olyan alakokról őriznek emlékeket, mint Bulldózer, az Őrrobotok vagy Ms. Marvel. Míg azonban a legtöbb szuperhőstörténet elsősorban epikus, és másodsorban személyes jellegű, a Marvel Knights: X-menre ennek a fordítottja igaz.

Persze hibák itt is akadnak. Az egyik, hogy bár nagyon hangulatosak Revel rajzai (aki nem csak íróként jegyzi ezt a képregényt), itt-ott vázlatszerűek, és ez főleg a harcoknál látszik. Apróság, de valahol átgondolatlanságra utal az a panel, ahol Kitty a golyózápor elől lerántja a földre az egyik fiatal mutánst, amikor egyszerűbb lenne, ha mindkettejüket anyagtalanná tenné. Az pedig már csak személyes jellegű szőrszálhasogatás, hogy tudom, kell utalni a jelenlegi állapotokra is, így Kittyék már csak azért is indulnak a két mutáns felkutatására, hogy lecsapják a jelenleg terroristaként tevékenykedő Küklopsz kezéről… de Magnetóval ugyanez mennyivel időt állóbb lenne!

A történet ettől függetlenül a helyén van, ráadásul a gyilkosságot övező rejtély is nagyon ötletes, a megoldás pedig amilyen pofonegyszerű, annyira eltalált. Az ehhez hasonló történetek miatt szerettem meg az X-ment, így mi mást is mondhatnék még? Még ilyet, minél többet!

Pusztai Dániel