Usagi Yojimbo #12 – A kard (kritika)

Eddig körülbelül háromezer oldalt olvashattunk magyarul a középkori Japánban játszódó műből, mely egyedülálló állatfigurákkal helyettesíti az emberi szereplőket. Mivel nem mangáról van szó, ez a terjedelem egyetlen alkotótól, ez a mára több, mint tízezer oldal óriási teljesítmény. Bizonyos magyarázat szerint az antropomorf alakokkal általánosabbá válik a mese, mint konkrét emberi testtel, arcokkal. Jobban magunkra vagy másokra ismerünk a nyúlban, oroszlánban, kutyában, macskában és néhány karikatúrában. Az ábrázolás receptjét mindenki máshogy használja, de így láttatja a világot Art Spiegelmann a világhírű Maus-szal, de népszerű a nagyalakú, spanyol színes-noir, a Blacksad, és a fantasyként indult, majd társadalmi problémákat felvető képregény, a földimalacos Cerebus. Elvontan antropomorfak a felnőttek között is sikeres Bone szereplői. Sokan szerették Múminvölgy lakóit is, főleg a gyerekek.

A tizenkettedik kötet címe tömör, mint a tárgya. Ősidőkbe nyúlik a történet, a címszereplő Szamuráj Nyúl, Usagi Yojimbo a hetvennyolcadik oldalon bukkan fel. A bevezetés röviden kamikról, ősi japán istenekről regél, majd a szerző legendát mesél három isteni tárgyról, melyek egyesítve a császári hatalom jelképei a földön, köztük egy ősi kardról. Végül történetet mond egy ezeregyszáznyolcvanötben Japánban lezajlott belső háborúról, kiegészítve és magyarázva azt saját hosszú és szövevényes meséjével, melyben jó ismerőseink egy része felbukkan. Usagi kései megjelenését nem előzi meg dobpergés, a tengerparton áll egy nem túl jelentős panelben, kifejezi, hogy ennek a sagának nem ő a főszereplője. Egyszerűen megjelenik, ahogy a többi szereplő, belekeveredik a dolgokba. Az eseményeket, a résztvevőket a kard sorsa köti össze, a Fűvágóé, melyen a sógunátus és Japán sorsa múlik. A Fűvágó több évszázadot, sok-sok emberöltőnyit pihent a tenger mélyén, és amikor felszínre hozzák, elszabadulnak a köré szerveződő kalandok. Hajsza a kard után Usagi részéről, aki jól tudja, hogy ha a kard rossz kezekbe kerül, az Japánnak jelentene rosszat. Így a sógunátust képviseli, szemben a Nyolcak Összeesküvésével, akik császárt tennének trónra. A két „csoport” között áll a politikailag semleges, egészen más célokkal bíró Dzsei, a korábbi kötetekből megismert titokzatos alak.

Főbb szereplők közül Gennoszuke, az orrszarvú alakú szereplő jó ismerősünk, ahogy Tomoe, a csinos macska-testőrlány vagy Norijuki nagyúr, a pandagyermek is. Usagi nemezise, ha van neki egyáltalán, Dzsei, a a démonikus, megszállott, emberfeletti erővel és megérzésekkel bíró farkasszörny is fontos szerephez jut, újabb dolgok derülnek ki misztikus létéről (és újabb titkok születnek). A történetben rajtuk kívül még alaposan felépített, de kiszámítható karaktereket is (mellék)szerepeltet az író, ilyen akár a Nyolcak Összeesküvése csoport vagy a nagyon-nagyon szerethető és különösen kifejezőre sikerült Ikeda tábornok.

Stan Sakai nagymester. Tetszőleges kötetének bármelyik oldalán be lehet mutatni, mi a tökéletes képregény-kompozíció. Nincsen a műveiben képi vagy szöveges mellébeszélés, épp csak annyira kísérleti, mint egy japán festmény. Minden a felszabadult rend és hagyomány. Pont és ellenpont, erő, ellenerő, a hatás érdekében kialakított arányok, aranymetszés. Esztétikája általános emberi.

Legtöbbször epizódok sorozatában, képnovellák összeszőtt rendszerében teljesedik ki művészete, most történetvezetésében és idő- és térrendszerében is tágabb alkotása következett a kiadási sorban. A kötet az eddigiek közül kétszázhetvenkét oldalával a legösszetettebb, teljes regényforma. Emiatt ismerkedésre nem ajánlom. Mivel Sakai saját bevallása szerint is filmesen gondolkozik, jelen kötet egy hosszú, több részes nagyfilmre emlékeztet, mely azonban most inkább egyszerűbb kaland- és akciófilm, mintsem művészi kaland-akció, mint más alkalmakkal.

A bevezetőben rengeteg az átírt japán kifejezés, ezek lábjegyzetei nem segítik a folyamatos olvasást. A műmagyarázat szöveges része apró betűkkel három oldal, a szerző több tíz műre hivatkozik felhasznált irodalomként. Látszik, hogy a rajzokon és történetvezetésen túl is hónapokig, akár évekig tervezett, kutatott Stan Sakai.

Ezért hat murisan Will Eisner bevezetőjének hangvétele a kötet elején. Bár mindent és mindenhogy lerajzolt, kikísérletezett, kifejezett a vén (ugyancsak) nagymester a képregény formanyelvével, az Usagi Yojimbo sokszor többet mond az élet fontos dolgairól, mint az ő művei. Folyamatosan, kötetről kötetre elhozza a reményt, hogy vannak velünk élő halhatatlan hősök, van eleven tisztaság. Nagy szó, hogy mindezt nem valahonnan az ősidőkből kell előbányászni, hanem egy velünk élő alkotónak köszönhetjük.

Usagi Yojimbo #12: A kard
Vad Virágok, 2013
250 oldal