Hősködés, egyenes adásban
Bendis a kezdetektől, vagyis az első történettől kezdve elhint olyan történetmorzsákat, melyek későbbi cselekményszálakban, netán komplett sztorikban kulminálódnak: ilyen Liz Allennek, Peterék osztálytársának mutánsgyűlölete, ami apránként árnyalódik, majd egy csavarral teljesen más megvilágításba kerül. De az író természetesen nagyobb léptékben (is) gondolkodik. Többször visszatér bizonyos alapvető problémákhoz, konfliktusforrásként és Pókember világát formáló tényezőként is szolgáló témákhoz. Peter magánéletére, a Midtown Középiskolában játszódó jelenetekre jellemző egyfajta szappanoperaszerű megközelítés, ami abból fakad, hogy Bendis maximálisan komolyan veszi a tinédzserek problémáit. A szerelmi drámákkal, a mindennapi gondokkal és a külső fenyegetésekkel szembenézve is sűrűn előfordul, hogy a főhős gyerekesen, éretlenül reagál, de sose feledjük: Peter itt még valóban gyerek. A sorozat folyamán veszíti el az illúzióit – tankönyvi fejlődési ívet, coming-of-age történetet kapunk. A Pókemberként való boldogulás nem más, mint identitáskeresés, ami a mellékszereplők számára is (magától értetődően) folyamatos feladatot jelent. Főként Gwen Stacy esetében, aki itt is – akárcsak az eredetiben – relatíve korán életét veszti. Későbbi visszatérése „új alakjában” ily módon morbid poénként is felfogható az író részéről. Abszurdba hajló szituációk máskor is előfordulnak a sorozatban: Pókember harc közbeni idióta viccei, hajmeresztő megoldásai vagy a sajtóban való megdicsőülését követő szobafogság a Doctor Octopus elleni első összecsapás után – ezek a remek stílusérzékről árulkodó gegek mind arra szolgálnak, hogy a helyzetek ne váljanak giccsessé vagy patetikussá, ezáltal pedig hiteltelenné.
A hitelesség ugyanis kulcskérdés Bendis számára. Pontosan tudja, hogy egy elsősorban fiatalabb olvasóknak szánt, ráadásul a leginkább családbarát szuperlényt középpontba állító sorozatnál hiába is próbálkozna azzal a fajta földközelibb, realistább hangvétellel, amivel Daredevilnek adott új irányt. Az USM-ben felbukkanó szuperhősök- és gonoszok hagyományosnak mondhatók olyan értelemben, hogy valóban látványos természetfeletti képességekkel rendelkeznek. Környezetük ennek megfelelően folyamatosan foglalkozik velük, ők a híradó legkedveltebb szereplői. Több történet szól arról, hogyan látja a világ Pókembert, hogyan próbálja a média felhasználni és beállítani őt, sőt, hogyan próbálják a különböző karakterek az internetet, a sajtót, a hálózatokat fölhasználni egymás ellen. Nem tudok más olyan azonos műfajú sorozatról, ahol ennyi különböző módon próbálták volna megsemmisíteni, ellehetetleníteni vagy felmagasztalni a szereplőket a média eszközeivel – és ez teljességgel bele is illik a modern, YouTube-videók és azonnali twitter-híradások által mindent időveszteség nélkül megmutatni képes, technokrata hálózat-világba. A Vezér gyilkosságát megörökítő biztonsági felvétel, az Oki Doki által összehívott sajtótájékoztató, Ben Urich epizódjai, a Pókembert befeketítő választási kampány vagy a mutánsok levadászását egyenes adásban közvetítő valóságshow-k, Kraven és Mojo példája mind a különleges- és az átlagemberek viszonyáról mesél. Ezt a kapcsolatot irányítja, befolyásolja, torzítja el a (kevésbé innovatív író keze alatt minden bizonnyal közhelyesen egysíkúvá szürkülő) médiavilág. Ennek a globális interakciónak a legmerészebb kifejeződése a valódi alkotókat is felvonultató, a Pókember-filmet a középpontba állító Hollywood c. történet. A fiktív valóságba kevert, létező emberek által forgatott, életrajzi, fikciós és dokumentarista elemekkel is operáló mozi témája mesteri húzás, ami rendkívüli humorforrásként is működik.
A médiával, ill. annak manipulálásával foglalkozó sztorik legfontosabb figurája a Vezér, aki abszolút kortárs, hihető, emberarcú bűnöző. Ráadásul köré csoportosul a sorozatnak egy másik, valóságosabb színezetű, az utcai harcokat, bandákat, rendőri korrupciót érintő történetcsoportja is, amibe beletartozik többek között az impozáns szereplőgárdát felvonultató Harcosok vagy a Harcosok szövetsége (hát igen, a magyar címadás kissé egysíkú). A Vezér körétől elkülönül egy másik vonulat, aminek gyújtópontjában Peter legfontosabb nemezise, Norman Osborn áll. Eleve a génmanipulált pók csípése, a mítosz origója is Osbornhoz kötődik, az ő laborjában következik be a baleset. Miután megtudja, hogy Peterre, Harry fiának osztálytársára hogyan hatott az OZ nevű anyag, magán ismétli meg a kísérletet. Az első Zöld Manó-sztori jelenti a főhős egyediségével, megismételhetetlenségével foglalkozó történetek nyitófejezetét, aminek a fő kérdése, hogy mitől, hogyan vált Peter ilyen különleges szuperlénnyé, miért pont ő a Pókember, mi teszi őt azzá, ami. A Pókember reprodukálhatóságának kérdését körbejáró füzetekbe illegális genetikai kísérletek, szuperkatona-szérum, klónozás és egyszerű szerepjátszás is belefér. Norman Osborn, ez a gátlástalan, megalomán üzletember is ebbe a talányba őrül bele, és teremti meg picit sablonos, de rendkívül hatásos szörny-figuráját. A Zöld Manó bomlott elméjét ilyen mélységekben utoljára Paul Jenkinsnél láttuk a Peter Parker: Spider-Man lapjain. Sajnos, ez a kérdéskör hozta magával az USM leggyengébb történeteit is. A Peter apai örökségével összeboronált Venom még rendben volt, a Peter DNS-éből teremtődő Vérontó megjelenése viszont már arra a korszakra esett, amikor Bendis – egyre több címet kapva a Marveltől – nem tudta tartani a Pókember színvonalát. Ekkor, a 75. szám tájékán érte el a sorozat a mélypontját a Vészmanó-kálvária kapcsán. Bár a visszatérő Harry Osborn tudathasadásos képzelgése érdekes ötlet volt, az újabb szörnyeteg már komolyan vehetetlen bábfigurának bizonyult. A „genetikai” vonal csúcspontja az ünnepi 100. szám környékére esett: a Klónsztoriban volt néhány nagyszerű ötlet, de így is csalódásként hatott. Ugyanabba a csapdába esett, mint eredetije, ami a kilencvenes évek Marvel-ámokfutásának netovábbja volt – logikai bukfencekkel és indokolatlan fordulatokkal megbénított, igen nehezen követhető zagyvaság lett a végeredmény. A grafikai színvonal is jól láthatóan csökkent – ekkor már egy ideje egyértelmű volt, hogy Bagley távozik a rajzolói posztról. A végjátékra viszont nemcsak ő, hanem Bendis is összekapta magát, és méltó módon vett búcsút alkotótársától. A 111., „beszélgetős” számmal vette át a stafétát az egészen más stílusú Stuart Immonen, aki Bendisre is serkentőleg hatott – ez azonban más lapra tartozik.
Mérföldkő
Az amerikai comics történetében a leghosszabb ideig Brian Michael Bendis és Mark Bagley dolgozott együtt – kihagyás nélkül – ongoing sorozaton, egészen pontosan 2000 októberétől 2007 augusztusáig, 110 (és fél) részen keresztül, nem számítva néhány különszámot. Stan Lee és Jack Kirby párosát is túlszárnyalták – ők 102 számon át jegyezték a Fantasztikus Négyest. Bendisék történelmi együttműködése (amit immár a magyar olvasók is teljes egészében értékelhetnek) határozott és azonnal felismerhető arculatot adott az újvilági Pókembernek. Valószínűleg ezért is bukott meg a túl korán elindított Ultimate Marvel Team-Up, ahol más rajzolók kapták meg az író forgatókönyveit – a közönségnek nem jött be a stílusváltás. Később aztán már sikeresek lettek a Mark Brooks által rajzolt annual kiadások, amelyek hatékonyan készítették elő a terepet Stuart Immonen számára. De Mark Bagley volt az, akivel közösen Bendis megmutatta, hogyan kell hosszú éveken át gördülékeny, szórakoztató, maximálisan közönségbarát sorozatot alkotni, amely amellett, hogy gyerekeket és idősebbeket egyaránt meg tud szólítani, jobb pillanataiban képes bizonyos problémákhoz intelligensen, érzékenyen, intuitívan, releváns gondolatokkal hozzányúlni. Nem véletlen, hogy a főuniverzum Amazing Spider-Manjét is több ponton az Ultimate változathoz közelítették – ennek a törekvésnek a félresikerült tetőpontja a Brand New Day-jel kezdődő régi-új időszámítás. Egy rendkívül fontos formai váltás számára is az USM taposta ki az utat: az ongoing címek jellemzően 4-6 részes történetfolyamokra való felosztását itt alkalmazták először tudatosan, a kezdetektől. Ezzel a módszerrel nagyobb szerep jut a gyűjteményes köteteknek, hosszabb távon pedig az egyre népszerűbb graphic novelekhez való közeledést jelenti.
Az eddigiekben igyekeztünk a mai kor Csodálatos Pókemberének bizonyos kérdéseit, erényeit és hibáit bemutatni, rávilágítva a sorozatnak a magyarországi és tengerentúli képregényes életben játszott szerepére és jelentőségére. Így talán érthetőbb a folyamatos – jelenleg havonta két részt közlő – hazai megjelenés kiváltotta örömünk. Ne feledjük, a soron következő képregényes generáció nagyrészt ezen a címen nő (vagy nőtt már) fel, ahogy e sorok írója is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy sokkal rosszabbul is járhattunk volna.
Kránicz Bence
A cikk eredetileg a Buborékhámozó 6. számában jelent meg.
A folyóirat korábbi számai beszerezhetőek a duplaklikk.hu weboldalon.