Új időknek új dalaival – A Csodálatos Pókember hét éve Magyarországon

Idén nyáron vehettük kézbe az utolsó, Brian Michael Bendis és Mark Bagley által jegyzett Újvilági Pókember-füzetet. Képregénytörténeti jelentőségű együttműködésük itthon különösen fontos szerepet játszott.

Mint az rajongói körökben közismert, a magyarul A Csodálatos Pókember második sorozataként 2002-től megjelenő Ultimate Spider-Man az egyetlen hagyományos szuperhősképregény, amely összekapcsolta az ezredforduló kínlódó, egymás után megszűnő címekkel kitapétázott képregényes leépülését a 2004-2005 táján bekövetkező, elméleti és terjesztési fronton is reformokat hozó fellendüléssel. Ez a tény, kiegészülve a permanensen vegetáló Star Wars megjelenésével, szolgáltatja a legbiztosabb mentőövet a Semic kiadó bűnlajstromát időről időre aggályos pontossággal és látható élvezettel vádpontokba foglaló keménymag ellenében. Egyszerűbben fogalmazva: ez a sorozat még a könyvesboltokba érkező „második hullám” előtt megvolt, és most is – van. Ráadásul abban a mára anyagilag vállalhatatlan és bekorlátozott újságárusi terjesztésben, amit a hangjukat hallató rajongók könnyes nosztalgiával glóriáznak minden észérvre fittyet hányva. Az évek során többször temették a sorozatot, általában a konkurencia megjelenésére, a nyilvánvaló nyomdai igénytelenségre és a történetek minőségére hivatkozva. Nem lenne fair azt állítani, hogy a Falmászó képében legalább volt mit kárhoztatni – sokkal célravezetőbb, ha a megjelenést övező csörtéket félretéve, magára a tartalomra koncentrálunk. A Semic ugyanis nem találomra választotta ezt a címet a 2002-es Pókember-film által gerjesztett érdeklődésre alapozva. Az Ultimate Spider-Man akkor már két éve a Marvel egyik legsikeresebb sorozatának, egy új címeknek otthont adó hős-univerzum élharcosának számított. A hazai kiadó a lehető legjobb döntést hozta, amikor erre a szériára bízta az évekkel korábban eltűnt Csodálatos Pókember újbóli bevezetését. Az Ultimate Spider-Man a tengerentúlon is meghatározó képregény: talán nem túlzás állítani, hogy ez a sorozat jelentette a Marvel válaszát a kétezres évekre.

A mítosz modernizációja

A kilencvenes évek csődje után a Marvel gyökeres változásokon ment át. Új tulajdonos, új vezetőség, új üzletpolitika – kellett valami, ami a nagyközönség szemében is helyreállítja a tömegével a piacra bocsátott, végtelenül középszerű címekbe előzőleg majdnem belefulladó mamutcéget.

Bill Jemas elnök a frissiben kinevezett, ambiciózus rajzolóból lett főszerkesztővel, Joe Quesadával karöltve két elképzelést kívánt egyesíteni a minisorozatnak induló Ultimate Spider-Man (a továbbiakban: USM) elindításával. Először is: újra kell mesélni a legnagyobb sikersztorit, a Pókembert, hogy egy új generációt hódítsanak meg vele – addiktgyanús fiatalokra érdemes először építeni. Az eredményességhez Quesada nyerő ötletét vetették be: a független piacon nevet szerzett, egyéni látásmóddal rendelkező íróra érdemes bízni a feladatot. Így került a képbe az underground sztárnak számító, nem mellékesen rajzolónak sem utolsó huszonéves clevelandi alkotó, Brian Michael Bendis. Neki kellett a mai korba átültetni a Stan Lee által felépített mítoszt, megőrizve a jellegzetes karakter- és történetformáló mozzanatokat, de alapvetően beépítve a saját változtatásait, elképzeléseit a formálódó szövetbe. A kiadó nem először próbálkozott ilyen típusú revamppel: a legutóbbi nekifutás, a 13 részt megért Chapter One bukása fájó emlékként élhetett Jemasék fejében. Az internetkorszakba helyezett, ismét tinédzser Peter Parker felbukkanása azonban nem várt sikert eredményezett: a hétrészes mininek tervezett címet sietve ongoing státuszba helyezték, és jöhettek az újabb, kisebb-nagyobb mértékben átértelmezett hősök az „Ultimate”-ként aposztrofált Újvilágba.

Mi az, ami ennyire vonzó volt az USM-ben? A képi világra például csípőből hivatkozhatunk. Pókember kedvelői az Amazing Spider-Man lapjain már találkozhattak Mark Bagleyvel. A nagyközönség igényeinek megfelelő, realisztikus stílusú rajzait az elengedhetetlenné vált digitális színezés is feldobta – az új technológia jó pár rajzolót kellemetlenül érintett volna. Mindezzel együtt Bagley (akit Bill Jemas javasolt a posztra) nem az a típusú művész, aki azonnal felismerhető, egyedi látványvilágot teremt. Pont az nem látszott először, ami őt a leginkább alkalmassá tette a feladatra: hihetetlen munkabírása, ami később, évi 18 rész(!!) megrajzolása közben is egyenletesen magas színvonallal párosult. Csak lassan, a 80. szám felé közeledve vált érezhetővé, hogy belefáradt a munkába – ekkortól ütköznek ki igazán egyes hibái. Leggyakrabban az egymáshoz feltűnően hasonlító arcokat, alakokat és a valóságos tizenévesek (főként a lányok) kinézetét szemrebbenés nélkül… hmm, idealizáló figuráit szokás kritikával illetni. Tagadhatatlan azonban, hogy Bagley grafikája az Ultimate univerzum képi világának egészére hatást gyakorolt, követendő példaként szolgálva a minőség és a mennyiség relációjának tekintetében (később ezért is kaptak annyi figyelmet az Ultimates folyamatos csúszásai – hát igen, Brian Hitch félelmetesen valósághű rajzaiért türelemmel kellett fizetni).

Bendis és Bagley hét részben vállalkoztak arra, amit az öreg Stan ’62-ben tizenegy oldalon letudott: Pókember eredetének újramesélésére. Ez persze nem csak az események rétestésztaként való elnyújtására adott alkalmat az írónak (ahogy szokás rosszmájúskodni), hanem az őstörténet megfontoltabb, alaposabb körbejárására. A lassabb tempó, a szellősebb narratíva alkalmasint a mangáknak az amerikai comicsra tett hatását bizonyítja – mindenesetre az elképzelés abszolút trendbe vágó (sőt, trendteremtő – de erről később). Az első felvonásban (A kezdet) az eredetihez alapjaiban tökéletesen hű sztorit kapunk. Sorban felvonulnak a legfontosabb karakterek, jellegzetes attribútumaikkal: a majdani hős oldalán álló gimnáziumi tanulók (mint Mary Jane) és a Flash Thompson köréhez tartozó, az iskolai terror különféle módozatait Peteren előszeretettel alkalmazó ellenlábasok. A tisztességben megőszült hippiként modernizálódó Parker házaspár eleinte itt sem kap arányaiban több teret, mint anno, de Ben bácsi morális örökségének hitelességéhez kétségtelenül hozzátesz, hogy a férfi nem halálozik el alig néhány panellel első felbukkanása után. Az unokaöccsével való kapcsolata többrétű, érzékenyebb viszony, így a halála után Peter által felvállalt hősszerep is indokoltabban hat. Általában a megjelenő karakterekre elmondható, hogy kézzelfoghatóbbak, érthetőbbek, tudatosabbak – főleg az elsődleges célközönségnek számító tizenéves olvasói réteg számára. A teljesen átlagos kulisszák és Bendis természetes párbeszédeinek, gördülékeny cselekményszövésének hatására hihető a mindennapi iskolai, szerelmi ügyekkel való bajlódás, a Peternél elmaradhatatlan pénztelenség terhe és a haláleset utáni újrakezdés nehézsége is. Ebbe a világba érkezik a szuperhős, törvényszerűen teremtődő antagonistáival egyetemben. Idegenül mozognak ebben a világban, de ezt az író regisztrálja és folyamatosan reflektál is rá a visszatérő témák, motívumok, konfliktusok gyűrűjében – elsőrangúan teremtve koherens, ok-okozati összefüggésekkel átélhetővé tett univerzumot.

Oldalak: 1 2