Thor: Ragnarök

Nem hittem, hogy valaha is ezt mondom, de van egy kifejezetten erős Thor filmünk. A korábbi részek még nem igazán találták meg a hangjukat, az első egy egész estét betöltő Disney-film volt, a második pedig egy átlagos space fantasy. Persze, kedveltük Lokit, hisz azon kevés Marvel ellenfelek közé tartozott, aki hihető motivációkkal bírt, és az egyetlen, akit már több filmben láthattunk. De valahogy minden jó szándékunkat összeszedve sem nevezhettük őket az igaziaknak.

Sokat segít persze, hogy a rendező Taika Waititi értéssel és szeretettel nyúlt az alapanyaghoz, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy – szemben a szokásos A birodalom visszavágKeresztapa 2 kombóval – a Flash Gordont jelölte meg ihletforrásnak. Ami telitalálat, hiszen már az alapanyag is egy pszichedelikus agymenés, aminek több köze van az újhullámos sci-fikhez, mint az eredeti mitológiához. Azt itt is le kell szögeznem, hogy a szóban forgó alkotásnak is annyi köze van a mitikus Ragnarökhöz, mint pejotkaktusznak a karácsonyfához.

De ütős, színes, szagos, és megáll önállóan a lábán, már amennyire a kettőszázhuszonvalahanyadik Marvel film megtud (nem árt azért tisztában lenni az előző két résszel, az előző két Bosszúállókkal, illetve tiszteletét teszi benne egy bizonyos Dr. Strange is egy nagyobb cameo erejéig). Ebben pedig Waititi segítségére vannak a forgatókönyvírók, Eric Pearson és két társa, a képregényeikről ismert Craig Kyle és Christopher Yost. Meg az is, hogy nincs fölösleges szerelmi szál ballasztként, amit nagyon kegyetlen dolog mondani, de sajnos ez az igazság (és ezzel nem Jaimie Alexandert vagy Natalie Portmant akarom bántani, hanem a megírt szerepüket kritizálom).

Vannak benne viszont szörnyek, különféle világok, gladiátorviadalok, Led Zeppelin, fordulatok, alkoholista Valkűr (Tessa Thompson alakításában), kavarógép Loki (Tom Hiddleston), hihetetlen Hulk (Mark Ruffalo), kötelező Stan Lee, gyilkológép Hela (Kate Blanchett), balfácán Skurge (Karl Urban), illetve Jeff Goldblum, aki tógában és kifestve jól hozza a Jeff Goldblum-összes űrbéli változatát (minden irónia nélkül, tényleg jó az öreg). Közöttük Chris Hemsworth még el is veszne, de úgy látszik, azt a Hollywoodban jól bevált taktikát alkalmazza, hogy amennyiben főszereplőként a te karaktered lenne a legkevésbé érdekes, akkor mosolyogj és ússz az árral. Hemsworth pedig ezt teszi, és ezzel itt nyújtja az eddigi legszerethetőbb Thor-alakítását.

Anthony Hopkinsnak már kevesebb lapot osztottak, ahogy a többi asgardi közül is egyedül Idris Elba Heimdalljának jut valami szerep. Viszont jó tudni, hogy Surtur hangját Clancy Brown (Hegylakó, a másik film a Flash Gordonon kívül, aminek a Queen írta a zenéjét) adja, még ha esetleg szinkronosan is nézzük a filmet.

Persze, ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor hibául róhatnám fel, hogy Sakaar mintha tudatosan úgy jött volna létre, hogy a stáb összekukázta mindazt, amit az előzmény Star Wars filmek díszletéből kidobtak. De nem akarok gonosz lenni, valahol még a Disney-busónak öltözött szemétdombiak is helyükön vannak (az a jelenet egy az egyben olyan, mintha a Szárnyas Fejvadász 2049 egy jelenetét forgatták volna le több színnel és még több LSD-vel).

Száz szónak is egy a vége, úgy tűnik, három a viking igazság, az új Thor egy kellemes, szórakoztató, szeretetreméltó film. Kíváncsian várom hát a Bosszúállók: Jaj, de hosszú lesz az a stáblista első felvonását!