Giant Size X-Men – Hősrenováció

Ki a régi, elavult mutánsokkal, és helyet a coolabb, új nemzedéknek! Az 1963-ban, közepes sikerrel indult X-Men az 1970-es évek első felében az utolsókat rúgta. A 66.-ik számmal a sorozat voltaképpen véget ért, még ha a számozás folytatódott is a régi történetek újrakiadásaival. Ez az áldatlan, félhalott állapot 1975-ben változott meg, amikor a Marvel úgy döntött, hogy ad még egy esélyt a mutánsoknak, és a Len Wein-Dave Cockrum párosra bízta a Giant Size X-Men című új történetet, ami az egész csapatot megreformálta. A tipikusan, már-már bosszantóan amerikai, eredeti X-Men karaktereit lecserélték a világ minden szegletéből összeverbuvált, érettebb, felnőttebb új tagokkal, akik aztán ritka nagy sikert futottak be a sorozat újraindulásával képbe került Chris Claremont közreműködésének hála. De ez a bevezető sztori még nem Claremont kezei alatt született, és ez meg is látszik rajta: ma már inkább csak azért van jelentősége, mert valóban a legnagyobb vízválasztó a csapat bő 40 éves történetében.

Az X-Men eltűnik egy csendes-óceáni küldetés során – egyedül Küklopsz tér vissza közülük kétségbeesetten, így a professzor útra kel a világ körül, hogy összeállítson egy új csapatot, ami majd a bajba jutott régi segítségére siet. A démonkülsejű, mélyen vallásos, német Árnyék, a forrófejű, agresszív kanadai ügynök, Rozsomák, az istennőként tisztelt kenyai szépség, Vihar, a jószívű, jámbor orosz, Kolosszus, a büszke indián, Viharmadár mellett két, már ismert karakter, a skót Vészmadár és a japán Naptűz is igent mond a professzor kérésére, és elindulnak megmenteni elődeiket. (Az új csapat vezetője egyébként eredetileg Kolosszus lett volna, ahogy az a borítón is látszik.)

A koncepció dicséretes, de a sztori (főleg mai szemmel) bizony hagy kívánnivalókat maga után. Még ha el is fogadjuk, hogy az öt új karakter túl sok ahhoz, hogy érdemben lehessen foglalkozni velük egy ilyen képregényben, akkor is fájó, hogy bemutatásuk milyen sutára sikeredett. Mindegyikük egyetlen, már-már megmosolyogtatóan túlzó jellemvonással rendelkezik (igaz, ezek némelyike azért akkoriban egészen újszerűnek számított a szuperhős-képregényekben, és ne feledjük, hogy később Claremont sokat finomított rajtuk), a professzorral való rövid dialógusaik pedig csúnyán hamisnak hatnak – három-négy mondat elég ahhoz, hogy egy vadidegen rávegyen egy másik embert, hogy hagyja ott egész addigi életét, és menjen el vele a világ másik végére, egy őrült küldetésre? És ami ezt a küldetést illeti… Krakoa, az élő sziget érdekes öltet, és még érdekesebb, hogy milyen mókás az ’50-es, ’60-as évek ponyvahorrorjaira hajazó beharangozása („Krakoa… the island that walks like a man!”) – mondanám, hogy milyen kedvesen ironikus, de aligha hiszem, hogy ez szándékos volt Wein részéről (Ed Brubaker egyébként nemrég sok dolgot megváltoztatott a szigettel kapcsolatban a Deadly Genesis című miniben, de ez már más kérdés).

Persze könnyen lehet, hogy én közelítem meg rossz felől az egészet, és túl sokat várok el olyasvalamitől, aminek célja egyébként olyan egyszerű, mint egy pont. Hiszen ez a képregény kétségkívül arra szolgál, hogy lefektesse az alapokat, felvázolja az új szereplőket, megindokolja szerepüket a sorozatban, egy nagy harcban egyenként bemutassa képességeiket, és ha már úgyis ott vannak, azt is, hogy csapatként még a legnagyobb fenyegetést is le tudják gyűrni (bár ezt a csapatjátékot Wein olykor erős túlzásba viszi: egy lábnyi fal áttöréséhez miért van szükség Vihar, Kolosszus, Naptűz és Küklopsz együttes erejére?). Ha innen nézzük, a Giant Size X-Men betölti funkcióját, legyen bármily suta és összecsapott. A rajzolót, a másfél éve elhunyt Dave Cockrumot sem érheti sok rossz szó, a kornak megfelelő, színvonalas és dinamikus képekkel állt elő, csak az a kár, hogy a humanoid formát öltő sziget, Krakoa megjelenítése bizony fantáziátlanra sikeredett.

A Giant Size X-Men nem kifejezetten jó képregény, de az, aki szereti az ekkor bevezetésre került új csapatot, alighanem hibái ellenére sem tud haragudni rá. És persze mindenképpen egy klasszikus sztori, még ha csak pozíciója miatt is – ezt a címet pedig már senki nem veszi el tőle.

6/10
Megjelenés: 1975 (Képkocka Kiadó 2017.)
Történet: Len Wein
Rajz: Dave Cockrum

Olórin, 2008. április 16.