Mikor hírét vettem, hogy a Disney Bruce Willis főszereplésével megfilmesíteni készül Robert Venditti ötrészes sci-fi képregényét, a The Surrogates-et, gondoltam, megismerkedek vele, hogy tudjam, most éppen miféle remek, kevésbé ismert kis gyöngyszemet készül kibelezni Hollywood. Aztán ahogy olvastam, rájöttem, hogy ebben a történetben nincs sok kibeleznivaló, sőt pont olyan, egyetlen remek ötletre épülő, de azt leszámítva eléggé üres kis sztoricska, amihez hasonlóak tucatjával gördülnek le az álomgyár futószalagjáról. Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz, pusztán azt, hogy valakinek már megint eszébe jutott egy pompás ötlet, amit aztán elfelejtett megfelelően kibontani.
A 2000-es évek derekán járunk, amikor az emberek egymástól való elidegenedése oly mértéket öltött, hogy már nem is érintkeznek egymással közvetlenül. Minden teendőiket, legyen az munka, szórakozás, bevásárlás, ügyintézés vagy akár szex, távirányítással működő, mesterséges testeken (surrogate) keresztül végzik, miközben ők maguk teljes elszigeteltségben fekszenek lakásuk sötétjében – vagyis semmi sem az, aminek látszik, hisz így egy elhízott öregember is lehet bombázó tinilány. Csakhogy ezt az életmódot nem mindenki támogatja. Zaire Powel, a Próféta például komoly zavargásokat okozott miatta másfél évtizeddel korábban, most pedig új veszély üti fel a fejét, egy rejtélyes, fekete alak képében, aki elektromos túltöltéssel egymás után teszi tönkre az emberek mesterséges testeit. Az ügyre állított nyomozó, akinek felesége már nem hajlandó a surrogate nélkül érintkezni vele, hamarosan maga is ráébred, hogy szimpatikusnak találja a titokzatos támadó világnézetét, aki valami nagy dobásra készül.
Összefoglalni is nehéz, mennyi minden lehetett volna ebből a témából: például kőkemény kritikája a fogyasztói társadalomnak, ami ezekkel a készülékekkel minden emberit kiölt a kapcsolatokból; a totális elidegenedés kórképe; maró, gyilkos szatíra a magukat szobákba elszeparáló emberekről; a mesterséges és a szerves világ kapcsolatrendszerét vizsgáló sci-fi, és a sort még lehetne folytatni. Vendetti ehhez képest a létező legprofánabb megoldást választotta, egyszerűen a nyomozás folyamatára koncentrált, és egy jövőbe helyezett krimit szállított le, ami vakon elmegy az egyéb lehetőségek mellett – ráadásul még krimiként sem kiemelkedő. A sztori különösebb meglepetések és csavarok nélkül nyílegyesen halad előre a nyomok mentén, míg a főszereplők eljutnak a tettesig. A kérdés csak az, hogy tervét sikerül-e még ezelőtt végrehajtania, és ha igen, akkor annak milyen következményei lesznek a nyomozó életére – ám ezek a részletek is teljességgel kiszámíthatók. Ami marad, az Brett Weldele olykor festményre emlékeztető, noiros, visszafogottan hangulatos rajzstílusa, a remek alapötlet, amit Vendetti egy-két (sajnos túlságosan is ritka) pillanatban egész jól használ (pl. az először csak nyomorékok életének kiegészítésére készült surrogate-ek történetében), és a tanulságos cikkek, reklámanyagok, egy-egy rész után, amik kicsit mélyebb betekintést engednek ebbe a bizarr világba (hasonlóan a Watchmenhez).
Hatalmas kihagyott ziccer a The Surrogates, ami tucatnyi rétegből állhatna, ahelyett, hogy szinte egy sincs neki. Képzeljük csak el, mit tudott volna kezdeni ezzel a történettel egy Alan Moore, Grant Morrison vagy Garth Ennis…
Megjelenés: 2005/2006 (öt rész)
Történet: Robert Vendetti
Rajz: Brett Weldele
Olórin, 2008. február 10.