The Omega Effect

Szabály: ha van három tökéletesen friss, még egy éve sem futó címed, és most az mindegy, hogy mennyire fogynak jól, muszáj még az első év lefutása előtt összehoznod őket egy jó kis crossover erejéig. Hogy miért? A naiv válaszom az, hogy olyan történetet lehessen elmesélni, amely a három hős együttes munkáját, egymáshoz való viszonyát tudja bemutatni, vagy éppen a közöttük lévő konfliktusra lehet még inkább ráfókuszálni.
Az Avenging Spider-man, a Punisher, valamint a Daredevil címek között lejátszódott The Omega Effect című crossover mindkettőből felmutat értékelhető momentumokat. Kezdve azzal, hogy egy spontán létrejött csapat, már amennyiben azt Pókember, Daredevil és a Megtorló alkotja, kapásból felvetődik az „ölni, vagy nem ölni” kérdés: egymás közti konfliktus tehát van, de a csapatmunka sem maradhat el Megtorló ide, vagy oda.

A történet szerint Daredevil birtokába jut egy adathordozó (egy régi, levetett F4 ruha darabja!), az Omega Drive, ami szupergonoszok, maffiózók adatait tartalmazza, és amiért az egész szupergonosz társadalom, gyűjtőnéven a Megacrime harcba szállna. Az Omega Effect tulajdonképpen arról szól, hogy ezt az Omega Drive-ot használják fel hőseink egy jó kis csetepatéra, hogy a Hydra, illetve a többi fontosabb szervezet tudomására hozzák, hogy létezik egy ilyen adathordozó, és hogy ha meg szeretnék szerezni, csupán Daredevilt és társait kell elkapniuk.

Az Omega Effect, mint látványos, és nem utolsó sorban szórakoztató, könnyű csetepaté jól működik. A három amigo karaktere tökéletesen kiegészíti egymást, és nem válik terhessé az sem, hogy három füzeten keresztül vagy a Megacrime seggének szétrúgására készülnek, vagy pedig éppen szétrúgják azokat a seggeket. Ehhez jön még hozzá egy negyedik társ is, méghozzá a női Megtorló, Rachel Alves, aki a Kill Bill alapszituációjához hasonlóan az esküvőjén történt mészárlás során vesztette el férjét. (Mondjuk rejtély, hogy miközben Rachel az első füzetben elmondja a többieknek, hogy a féjre nevén szólítsák, tehát Alves-nak, azok utána folyamatosan végig a Cole-t erőltetik, ami ugye a nő leánykori neve…) Szóval Alves (vagy a képregényben Cole) csatlakozik hozzájuk, hogy ezt a kis konfliktust saját bosszújának beteljesítésére használhassa fel. Alves karaktere természetesen nem egy többrétegű, bonyolult karakter, szerepeltetése mégis telitalálat volt: adva van egy nő, akiben a bosszúvágy már elviselhetetlen, és szeretne ez ellen tenni valamit. Aztán ott van előtte három hős, mindhármukban ugyanakkora, ha nem nagyobb bosszúvágy munkálkodik, de mindhárman másik utat választottak maguknak. A legkönnyebb a ölés, nem meglepő, hogy Alves a Megtorló oldaláról kerül a képbe, de a gyengébb idegzetű olvasókat meg lehet nyugtatni, Daredevil ért majd leginkább szót a nővel.

A rajzokért a Punisher sorozat rajzolója, Marco Checchetto felelt, aki zseniális, pontos képeivel nagyszerűen ellensúlyozta az egyszerű történetet. Minden egyes panelje tökéletes, nem kérdés, el is lopja a show-t szépen a történetet jegyző Greg Ruckától és Mark Waid-től.

A cikk elején feltett kérdésemre azonban létezik egy kevésbé naiv válaszom is. A befejezéssel együtt lényegében nem sok értelme volt az Omega Effect-nek, és erre nem létezik mentség. Három füzet, három különböző címben, és lényegében ugyanott tartunk, ahonnan elindultunk. Daredevil még mindig az adathordozóval hergeli a szupergonoszokat és a maffiózókat, és ez egy kicsit lehangoló a lelkes olvasók számára. Ráadásul a következő hetek Daredevil-borítóit böngészve erről az adathordozó megy majd a vita még néhány számon keresztül, hiába verte laposra egy éjszaka Pókember, a Megtorló, Rachel Alves és Daredevil a Hydra és az A.I.M. rosszfiúit. Ez is megvolt, szép volt, szórakoztató volt, de egy hurkot téve a tér-idő-kontinuumban visszajutott nagyjából oda, ahonnan kiindult.

Farkas Dávid