The Nobody

Történet és rajz: Jeff Lemire
(Vertigo)

1897-ben kiadták H. G. Wells Láthatatlan ember című könyvét. Több, mint száz évvel később egy fiatal amerikai képregényrajzolónak a híres író rajongójaként olyan ötlete támadt, hogy az említett könyvet kiindulópontnak tekintve kellene azt képregényre adaptálni, átültetni, lehetőleg a korábbi, hasonló próbálkozásokhoz képest elütőt és egyedit alkotni. Ehhez tett hozzá még egy lapáttal az a nap, amikor Unknow Soldiert lapozgatva elámult a befáslizott képű főhős láttán, és már erőteljesen körvonalazódott is a fejében a kész képregény.

Jeff Lemire egy kanadai kisvárosban született, jelenleg Torontóban él és alkot. Eddigi legnagyobb sikerét az Essex County („Essex megye”) című trilógiával érte el, melyet a Top Shelf publikált. A sorozatért rengeteg díjat zsebelt be, azóta pedig kiadták az egybekötött Essex Countyt is. Az érdeklődés folyamatosan nőtt iránta, és bár már ismert alkotónak mondhatta magát, a Vertigohoz való igazolása kétségkívül nagyot lendített karrierjén. Ennek az együttműködésnek az első gyermeke a The Nobody című kötet, amely a kiadó graphic novel-özönének újabb ékes darabja. Nagyszerű döntés volt Karen Bergeréktől az eredeti graphic novelek erőltetése: mára már oda jutottunk, hogy szinte havonta reppen fel egy-egy újabb hír egy készülő, vagy épp bemutatásra váró kötetről, a színvonal pedig eleddig igen magasnak bizonyult.

H. G. Wells novelláját már sokféle médiumra adaptálták, többek között képregények is készültek belőle, de Lemire saját változatában megpróbált némileg el is rugaszkodni az alaphelyzettől. Saját elmondása szerint a novella főhőse sokkal antiszociálisabb volt, míg a The Nobody hősnek üggyel-bajjal nevezhető főszereplője azért elődjénél jobban hajlik a többiekkel való kommunikációra.

Az alapsztori, mármint a lecsupaszított váz szinte ugyanaz, mint eredetileg: egy ismeretlen egyén jelenik meg egy kis városkában, és a lakók furcsálló tekintetétől kísérve egy lakásban húzódik meg, hogy titokban folytathassa kísérleteit. A képregényben a megérkezés pillanata egyszerű és hatásos, Lemire nagyon ügyesen él a képregény adta lehetőségekkel az egész kötet alatt. Large Mouth a kisváros neve, ahol végre menedékre lel a John Griffen néven bemutatkozó idegen. A beszélő városnév aztán a történet során rengeteg értelmet nyer, de alapvetően a horgásztaváról és messze földön híres sügérállományáról kapta nevét. Large Mouth inkább filmekből ismerős település: tipikus amerikai kisváros, ahol télen cudar állapotok uralkodnak, a férfiak a környék egyetlen, panzióként is üzemelő kocsmáját látogatják, és mindenki ismer mindenkit. A közös témát pedig jobbára a horgászat jelenti. A lánykarakterről a kocsmáros lánya gondoskodik, aki annak rendje és módja szerint aztán második főszereplővé lép elő, és a láthatatlan ember egyetlen kapcsa lesz a külvilággal.

A befáslizott képű Griffen machinációi előttünk is szinte a végsőkig rejtve maradnak, nagy titkot pedig nem árulok el, ha azt mondom, hogy némelyik kérdésünk a „Vége” felirat után továbbra is megválaszolatlanul lóg a levegőben. Vickyvel, a lányszereplővel való beszélgetéseik alatt egyértelművé válik, hogy Griffen menekült valami elöl, és bár külseje igen, kommunikációja és elméje egyáltalán nem támasztja alá a környékbeliek kételyét épelméjűségét illetően. Lemire tolmácsolásában a karakter nem csak viselkedésjegyeivel, de külsejével is ikonikus szereplővé válik, elég csak a kötet borítójára nézni: kifejezetten jól áll neki a fásli. No meg az az ormótlan fekete szemüveg, melynek feladata megvédeni Griffen sérült szemét.
A lakók beszélgetései, melyek szinte keretezik az egyes részeket nagyon hitelesek, a sok kocsmai karakter mozgatása miatt nevük nem is, de attitűdjük beleég elménkbe, és nagyszerűen érezhető a könyv során egyre gyülemlő feszültség. Mert ahogy az lenni szokott, először mindenkinek gyanús az idegen, aztán szépen lassan belenyugszanak, elviselik jelenlétét, vagy épp megfeledkeznek róla. Majd egyszer csak valakinek ismét elkezdi szúrni a szemét és ülteti bele mások fülébe a bogarat. Ezt a folyamatot tarkítják azok az álomszerű jelenetek, melyek Griffen agyában játszódnak le. Egy nő, halál, sokáig érthetetlen képsorok az amúgy normálisan viselkedő elméjében. Vick és Griffen viszonya pont ezek miatt képtelen az elmélyülésre, a főhős tragikuma ebből is ered: bármennyire is szeretne normális életet élni, nem képes rá, mert időközben munkája és saját démonai rabjává vált. A külvilág pedig szintúgy ellene van, különcsége a betokosodott és konok lakókat inkább elriasztja, és ellenlépésekre ösztönzi.

A helyzet egyre forrósodik, a várva várt pont, mikor Griffen fejében kicsapódik a biztosíték aztán annak megfelelően erőteljes, bár csendes: a háttérben történt gyilkosság sokáig titokban marad. A megbomlott elméjű karakter egyre mélyebbre süllyed a saját maga ásta gödörben, a gyógyszerei nélkül már szinte létezni sem képes, a rá vadászó lakosok pedig csak a nyakának feszülő olló másik szára.
Griffen szimbolikus karakter. Mindannak a szimbóluma, amitől az emberek félnek, de nem tudják megnevezni. Fontos, hogy nem hogy megnevezni nem tudják fajtáját, még csak nem is látják, ha Griffen úgy akarja. Ugyanis Wells novellájához hasonlatosan megfoghatatlan, azaz láthatatlan. A félelem elvileg egyoldalú, a legvégső fordulat pedig egyértelműsíti ezt: a főhősről tulajdonképpen senki nem tudja, miért üldözték, hogy egyáltalán elkövetett-e bármit is. Saját nyugalmuk megőrzése érdekében az elvakult tömeg csak ürügyet keresett a válaszlépésre, és míg Griffen egész teste volt üres, de telve gondolatokkal és tudással, addig a testtel rendelkező tömeg feje volt az. A főhős bűnös volt, csak éppen senki nem tudja, hogy miben.
Fontos vetület az eredeti könyvben még a kémiai kutatások célja. A láthatatlanságot felfedező őrült tudósról senki nem tud semmit, az általa kifejlesztett szérum pedig halálával örökre az ő titka marad. Az egyetlen ember, aki tudott róla már nincs többé, a világtól elvonulva pedig nem is lehet más célja a kísérleteknek, mint hogy saját felhasználásra készüljenek sorra a szérumok. A novellával ellentétben itt nem kap nagyobb szerepet ez a szál, és a különbség is innen ered: egyszerűen szimpatikusabb e képregény hőse, mint az eredeti.

Jeff Lemire képregénye nem lenne teljes a szinte hipnotikus erejű rajzok nélkül. A néhol pár vonallal alkotott káoszhoz foghatót talán Paul Pope képes még művelni, Lemire stílusa kiforrott és tetszetős. Pontosan keretezett panelekben lendületvesztés nélkül közli mondanivalóját, az oldalakhoz pedig mindössze két színt használ. Karakterei egyből felismerhetőek, és szinte biztos, hogy a közeljövőben még rengetegszer fogunk velük találkozni. (Legközelebb például ugyancsak a Vertigo publikálja Sweet Tooth című sorozatát.)
A The Nobody tehát egy szomorú és elgondolkodtató történet mindarról, amitől tartunk, a megfoghatatlan idegenről és klisé, de tetteink súlyáról. Ugyanakkor a Nobody pokolian olvastatja magát és emellett üdítően szórakoztató is. Ellentmondás? Nem baj, a történetet is ez tartja össze.

Fdave, 2009. augusztus 8.